Miután magamhoz tértem a szombat délutáni ejtőzésemből, ellapátoltam a havat a ház előtt és beleolvastam a karácsonyi ajándékba, megnéztem a Portot, hogy hátha lesz valami film a Dunán.

Nehéz hét volt, megérdemelnék valamit – gondoltam.

Filmet nem nagyon találtam, viszont felfedeztem, hogy indul A Dal, a nagy magyar állami dalkutató.

Nafene, hát akkor nézzünk bele! – bújt ki belőlem ismét a javíthatatlan zeneszeretettel átitatott rejtett mazochizmus.

Már lemondtam arról a reményről, hogy Magyarországon egyszer majd a rádiót hallgató vagy koncertjáró közönség vagy vájt fülű pénzemberek fedezik fel a tehetségeket, nem vagyunk egy utánajáró, felfedező nemzet, szívesen megesszük azt, amit elénk tesznek.

És hát mostanában a tehetségkutatók teszik elénk a zenét, amit meg kell ennünk.

Ha most lennék fiatal tehetség, tényleg tanácstalan lennék. Jelentkezzek-e egy ilyen agymosott és agymosó műsorba, vagy járjam a magam útját? Ami gyakorlatilag járhatatlan.

Szerencsére nem vagyok fiatal tehetség, így szombat este almát ropogatva ülök a tévé előtt a régi karosszékben, kicsit sajnálom, hogy a jobb sorsra érdemes Odett és Fatima is itt kötött ki, ráadásul teljesen érdektelen dalokkal, de aztán legyintek: ilyen a show business.

Freddie az Eurovíziós Dalfesztivál – A Dal címû televíziós show-műsor elsõ elődöntőjében. A tengerész testű és hangú énekes kapta a legtöbb pontot. Megérdemelten. – MTI Fotó: Illyés Tibor

A Mushuban nemcsak a fekete énekes és annak a frizurája érdekes, de a dalban is van valami. Na nem annyi, mint amennyit a mérsékelten hiteles zsűri belelát. (Alapkérdés: mennyire lehet hinni azoknak a zenészeknek, akiknek – így vagy úgy, de – maguknak sem sikerült a nagy áttörés?)

Török Jázmin dalának komoly utánérzete van, de nem jövök rá, hogy honnan. Igaz, annyira nem keresek rá.

A ByTheWay minden eresztékében gázos, viszont a zsűri valami fatális tévedés folytán felpontozza a Benjit, amely dalban mindössze annyi soványka eredetiség lapul, hogy az előadó vietnámi-magyar.

Ha kötelező lenne hallgatnom valakit egy délután, akkor az minden bizonnyal az „Egy másik zenekar” lenne. A magyar alternatív zene szövegközpontú hagyományait követik, nem is rosszul, de – ahogy az lenni szokott alternatívéknál – a zenére már nem jut energia, tehetség. Mi a fenét tudna ezzel kezdeni, aki nem tud magyarul?

Veres-Kovács Petrát lepontozták, pedig semmivel sem rosszabb, mint az eurovíziós átlag, ha ez mond valamit egyáltalán.

Tolvi Reni dala értelmezhetetlenül zavaros, Benji után a második leggyengébb, de ezt senki nem meri kimondani. Nem létezik, hogy ne hallanák.

Veres-Kovács Petrát lepontozták, ráadásul valamiért Pierott sértegette is.  Azt kifelejtettem a posztból, hogy a színpadi dizájn sokkal jobb volt, mint a dalok. Talán azokkal kellene indulnunk.  MTI Fotó: Illyés Tibor

Magabiztosan, első helyen jut tovább egy Freddie nevű fickó, aki úgy néz ki és úgy is énekel, mint Popeye a tengerész. Egyébként én is rá szavaztam volna, hogy happy end kicsengésű legyen a felsorolás.

Azt most ne firtassuk, hogy mi végre is ez az egész Eurovíziós bohóckodás, illetve mi szükség arra, hogy a magyar állam keresse meg és delegálja a versenyre az aktuális „nemzeti dalt”.

Inkább örüljünk annak, hogy a politika nem türemkedett még közvetlenül ide, én, gonosz, a focicsapatok mintájára el tudnék képzelni olyan dalversenyt, ahol a különböző oligarchák kormánylobbik által támogatott énekesek csapnak össze. Na de hadd ne adjak tippeket.