Kevés ellenszenvesebb alak van a popzene történetében, mint a Gallagher fivérek.

Kábítószer, alkohol, bunkó megnyilvánulások végtelen sorozata, a zenésztársak és a közönség folyamatos verbális alázása, alkalmanként tettlegesség. Mindehhez iszonyúan nagy arc és borzasztó manchesteri tájszólás társul. Egykori zenekaruk, az Oasis legalább annyit szerepelt a bulvárlapok botránykrónikájában, mint a zenei rovatban.

Amikor a Szigetnek 2000-ben sikerült végre elhozni a csapatot Budapestre, akkor a testvérpár éppen haragban volt, Noel lazán otthon maradt; a cserbenhagyott rajongók legnagyobb bánatára. Nyílván a pénzt felmarkolták azért.

Csakhogy más is van.

Egyrészt ugye az, hogy mindezek ellenére az Oasis a kilencvenes évek messze legnépszerűbb angol csapata, ők maguk a britpop stílus, klasszikus dob + gitárok felállással, ötzsebes farmernadrágban és csíkos ingben, akik folyamatosan döntötték a lemezeladási rekordokat és évtizedes bérletet váltottak a szigetországi slágerlistákra.

Merthogy bármennyire kőbunkók is a Gallagher fivérek, a jobbnál jobb dalok olyan természetesen és tisztán áramlottak gitárjaikból, mint ahogy a bővizű hegyi patak zúdul a hegyről hóolvadás után, hogy ezzel az ódivatú hasonlattal éljek.

Ami a magyar közönségnek a Tankcsapda, az az angoloknak az Oasis.

Lehet nem szeretni őket, de a hajnalban a kocsmából hazafelé menet mégiscsak ezek a dalok jutnak az emberek eszébe, és torkaszakadtukból ezeket üvöltik a világba. A két zenekar különbsége egyben leképezi a zenei tömegízlésbeli különbségeket is, de ebbe most ne menjünk bele.

A legjobb Oasis-dalok Noel Gallagher nevéhez fűződnek, ezek között van a 2008-as “Dig Out Your Soul” lemezen megjelent „Falling down” is.

Túláradó líraiságával, zenei pasztellszíneivel, kórusával nem tipikusan Oasis, de ez utóbbi kategória – a zenekar minden karakteressége ellenére – amúgy is nehezen megfogható.

A Falling down (Zuhanás) értelmezéséről annak idején számos – egymásnak szögesen ellentmondó – vélemény született.

Számomra a dal a bágyadt őszi napfényben fürdő gyönyörű világról szól, ahol a magára maradt főhős (Noel vagy mi magunk) keresi magát és a rejtőzködő, közönyös istent. Mindez a búcsúzás tompa fájdalmába bugyolálva.

Még mielőtt kétkednétek, hogy ebből az ivós-kötekedős, külvárosi bunkó fazonból hogyan jöhetnek ki ilyen magvas és filozofikus gondolatok, egy újabb adalék a dal egyik fura sora, a „Catch the wheel that breaks the butterfly” (Kapd el a kereket, amely összeroppantja a pillangót) egyértelműen a 18 századbeli angol költő, Alexander Pope egyik versére való utalás.

A videó

Nemcsak a dal, de annak videója is figyelemre méltó. Rendezője, a Wiz néven ismert brit fickó, azon klasszikus, mára kiveszőfélben levő elv mentén rakta össze a képeket, mely szerint a videónak önmagában is meg kell állnia a lábán.

Így aztán gyakorlatilag egy második zenei és epikai univerzum rajzolódik ki, erősen balladisztikus színezettel, olyan, ami szintén számos értelmezései lehetőséget kínál.

A főszerepben a királyi család egyik képzeletbeli hölgytagja, valószínűleg egy hercegnő van (színésznő: Natasha O’Keeffe). Hogy milyen sorrendben is követik egymást az események, az a nézőre van bízva, mindenesetre a hol mosolygó, hol síró felségnek kettős élete van, egyrészt puccos fogadásokon vesz részt a királyi palotában, másrészt egy külvárosi sorházban ébred egy mámoros, talán egyéjszakás kaland után.

A képeken megjelenik a zenekar is (1.15), akik szintén hivatalosak a királyi állófogadásra, de protokolláris botrányt okoznak, amikor a Noel Gallagher (a dalíró) nem fog kezet a hercegnővel (3.58).

Azt persze megint csak találgathatjuk, hogy ez a hölgy kettős életvitelének vagy a Gallagher család ír származásának tudható-e be. Vannak, akik szerint arra célzás, hogy a testvérek közül az egyik az ágyában fogadott egy „királyi” hölgyet.

A klip végén „Forest Gump-effektussal” megjelenik Károly herceg is.

Ismerve a herceget, amúgy erősen csodálkoznánk, ha ez a dal lenne az esti zenehallgatása.