Talán észrevettétek, hogy pár napra kiestem az ALON körforgásából, aminek oka az, hogy kétnapos villámlátogatást tettem a Dunántúl déli részén.

A részletekkel nem untatnék senkit, ami viszont idekívánkozik, az igazából a hétfő estének az a része, melynek során egy retrokirándulás keretében felkerestem azon vendéglátó-ipari egységek közül néhányat, melyekhez szorosabb szálak fűztek.

Nos, a legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy az idő néha furcsa hurkokban halad előre, ahogy arra Stephen Hawking is rávilágít. Lehet, ő is Pécsen volt fiatal.

A Széchenyi téri Mecsek Cukrászdát például átépítették, de most is valami hülye pénztáros rendszerrel kell fizetni, mint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Biztos bevált.

Meglepetésre üzemel még a Kórház téri 100 éves borozó is. Bár a helyiség – még annál is – büdösebb, mint volt, de tartja magát, talán még a kerek asztal mellett borozó melósok is ugyanazok, mint 1982-ben voltak. Hogy túrós kenyeret árulnak-e, azt nem kérdeztem meg. Igaz, a művirágok eltűntek az asztalokról.

A legnagyobb döbbenet azonban a Csillag Étteremben ért (Hungária utca, volt Petőfi u.), ahol ajtónyitás után majdnem hanyatt vágódtam. Az egykori törzshelyem ugyanis pont úgy néz ki, ahogy 23 évvel ezelőtt, amikor becsuktam az ajtót. A kockás abroszok, a nehéz fa székek, a függönyök, a mozaikos járólap. Minden.

Az egész szellemjárási hangulatot erősítette, hogy rajtunk kívül egy teremtett lélek nem volt az étteremben, és amíg ott voltunk, nem is jött. A pincér, idős néni, egy asztalnál ült, és várt. Vagy csak emlékezett.

Én meg – egyszerre könnyű és nehéz szívvel – rendeltem egy Szalon sört.