Mindig furcsállottam, amikor ilyen-olyan szombathelyi városi ünnepeken hivatali fejeseket, osztályvezető-helyetteseket, irodai dolgozókat tüntetnek abból az indokból, hogy jól, vagy inkább sok évig végezték a munkájukat.

Minta a mindennapi, decens munkavégzés valami szokatlan és kirívó dolog lenne, amit mindenféle díjjal kell méltányolni. „Próbáljátok ki magatokat a versenyszektorban!” – morgom ilyenkor gonoszul magamban a nem létező bajszom alatt.

Mindezek ellenére ma este meg kell említenem, hogy a szombathelyi okmányirodában a vállalkozások ügyeit intéző ablakoknál eddig mindig olyanokkal találkoztam – az elmúlt évek alatt 5-6 ügyintézőt is boldogítottam -, akik nem féltek levetni a rideg hivatalnoki álarcot, és megmutatni az emberit. Valószínűleg egyszerűen azért, mert tényleg segíteni akartak nekem. Fura, nem?

Ők egyébként ugyanabba abba a típusba tartoznak, mint az egészségügyben és az oktatásban dolgozó társaik, akik munkájukkal és emberi kvalitásaikkal még képesek kidúcolni a szétrohadt rendszer falait, és legalább ideiglenesen elhitetni velünk, hogy a világ nem minden tekintetben siralomvölgy, és az ember sem feltétlen a másiknak farkasa.

Elvileg nem járna nekik ezért semmi, nehogy efféle bloghozsanna, de még köszönet sem nagyon, hiszen csak a munkájukat végzik, no meg az egész bejegyzésnek amúgy is van egy kissé nyálkás mellékíze. De ha nem írtam volna ide ezt, egy kicsit rosszabbul érezném magam.

Szóval legyen ez a rendhagyó bejegyzés az én önzésemnek odatulajdonítva.