Még a tegnapi nézhetetlen jeges TV2 műsor kapcsán azon járt az agyam, hogy objektív mértékegységet kellene bevezetni a sztárság mérésére. Első hallásra hülyén hangzik, de annyira nem az.
Szerintem ez mérhető dolog. Kiindulópontként például egy olyan együttható megállapítása jöhet szóba, hogy milyen messzire utazunk és mennyi pénzt vagyunk hajlandók legombolni az adott személlyel való személyes találkozásért (koncert, színház, kiállítás, előadás, bármi.).
A karosszékből könnyű bámulni a tévét, ahol az van, akit elénk tesznek, de ha fizetni kell érte, az más. Például a megasztáros Kontor Tamásért és Szabó Eszterért, akik ingyen koncertet adtak a múltkor plázában, tíz ember nem ment ki. Ellenben a Tankcsapdáért sok-sok kilométert utaznak a tinik és az utolsó forint zsebpénzüket is otthagyják a pénztárnál. Ezzel a mértékegységgel mérve Csányi Vilmos etológus – aki nyilván betöltené az MMIK nagytermét – simán lenyomja Győzikét, akiért nem sokan tennék le a zsozsót az ajtónál. Mondom, nem olyan hülyeség ez. Csak matematikailag kellene összerakni a képletet.
:)) Nem rossz ötlet! 🙂
Ritkán járok koncertre, de a PeCsába szivesen vonatoztam fel John Mayall miatt, a Kongresszusi Kp-ba Jimmy Smith miatt, az Arénába Diana Krall miatt (még ha utóbbi dáthás volt és kimért, akkor is..:) ).
A szerdai Lamantint meg elcsesztem, pedig Pribojszki ez egyik kedvenc herflisem.
A 2005-ös Flavours szvsz az egyik legjobb magyar blues album. Nyammm.