Hiába tűnik magyarnak, hosszú-hosszú időbe telik, amíg az EU-pályázatokról szóló sajtóanyagokat sikerül valamennyire olvasható szintre pofozni.

Mintha minden EU-kommunikátor azon fáradozna éjt nappallá téve, hogy olyan rövidítéseket, terminológiát, szófordulatokat használjon, melyet a hétköznapi ember nem ért meg, a földi nyelven kívánó írni sajtómunkásnak meg minden szőrszál feláll a hátán.

És akkor megy a csodálkozás, hogy a fránya nép nem akarja magáénak érezni az EU-t.

Javaslom, először próbálkozzunk azzal, hogy magyarul fogalmazzuk meg a róla szóló híreket.

Kigányoltam a mobiltelefonom memóriáját, ott akadtam erre a mestermunkára, amely mindenképpen komolyabb nyilvánosságért kiállt.

A fotót a tavalyi Szigeten készítettem. Ahogy arról beszámoltam, a rendezvény számomra inkább egy kozmikus, világvégi búcsú volt, mintsem egy kulturális rendezvény, igaz, az éjszakának voltak kellemes, pozitívan értékelhető pillanatai is, különös tekintettel a Szeparé nevű lokációra.

Nem tudom, mennyire adja vissza mindezt a kép, én egy sajtófotó-pályázatban gondolkodom.

Hogy mondják azt angolul, németül, franciául, japánul, svédül, hollandul, dánul, osztrákul és amerikaiul, hogy „kátyúzás”?

Kérném tisztelettel, én tényleg próbálok optimista lenni, nem azt nézni, hogy a pohár félig üres, hanem hogy félig teli, és elhinni, hogy amennyire jó ez nekünk, meg különben is, ennél rosszabb helyek is vannak világon, igaz, hogy egyre kevesebb, de akkor is.

Szóval egészen biztos, hogy csak a véletlen műve, nem szabadna messzemenő következtetéseket levonni belőle, ha meg igen, akkor meg nem azt, amire az ember először gondol. Mindenestre a minap este megnéztem egy hosszabb reklámblokkot az egyik kereskedelmi tévén. A 12 reklám közül kettő viszonylag normális volt (mobiltelefon meg valami tisztítószer), kettő hitelt reklámozott (egyik uzsora). A maradék nyolc gyógyszert.

„A kormány azt is vizsgálja, hogy a kieső bevételeket milyen módon tudja ellensúlyozni” – reagált arra a hírre a Szollár Domokos kormányszóvivő, hogy az Alkotmánybíróság úgy elmeszelte a vagyonadós pénzbehajtást reformokat, mint a pinty.

Számítások szerint 60-70 milliárd forintról van szó.

Nos, szerintem úgy lehetne pótolni a kieső részt, hogy szólni kellene a barátoknak és üzlettársaknak, hogy nézzenek körül otthon a kamrában, spájzban, dunctosüvegekben és párnák alatt, nem keveredte-e oda véletlenül a magyar költségvetésből (kórházakból, iskolákból, óvodákból, művelődési házakból, könyvtárakból stb.) hiányzó aprópénzek.

Szerintem meglenne, még az is lehet, több, mint a szóban forgó vagyonadós aprópénz.

Továbbra is gyűröm Spiró György korábbi nagyregényét, a Jégmadárt. Nehéz, súlyos, tömény könyv, csak lassan lehet haladni vele, könnyen megfekszi az ember gyomrát.

Minden oldalról ide lehetne másolni 1-2 bekezdést, amit aztán mindenki emészthetne egy két napig.

A regény valamikor a jövőben játszódik. Magyarország már török gyarmat, lezajlott a magyar-cigány háború stb.

Ebben hívják úgy a korábbi, napjaink értelmiségét, hogy „bértelmiség”.

Merthogy az erősebb, de annál gázosabb erők szolgálatában állt.

Gusztus dolga.

Két hírtöredék ma:

„Összefogás a nyugdíjkatasztrófa ellen! – aláírásgyűjtésbe kezd az MSZP címmel sajtótájékoztatót tart Mesterházy Attila, az MSZP miniszterelnök-jelöltje.”

„Aláírásgyűjtésbe kezd hétfőn a Fidesz nyugdíjas tagozata, mivel egy kormánydokumentum alapján attól tartanak, hogy az MSZP-kormány 70 évre akarja emelni a nyugdíjkorhatárt. Iván László, a Fidesz országgyűlési képviselője.”

Szóval sohasem volt még ilyen jó nyugdíjasnak lenni, sohasem foglalkoztak még az idősekkel ennyit a politikusok. Megnyugtató.

Megnyugtató az is, hogy a kampánystábok kitalálták, hogy hogyan is lehet primitív dumával szavazatokat begyűjteni, másoktól ellopikálni.

Most már csak azt kellene kitalálni, hogy mi az atyaúristenből fogunk majd megélni.

Igaz, a „minden léhűtő kapára, kaszára” szlogennel jóval kevesebb embert lehet mogósítani.