Nagyregényeket azért jó olvasni, mert pár száz oldal után az ember részükké válik. Más világba keveredik, a fáradtsági fokozattól függően esténként egy-két percre vagy egy-két órára. Nem mondom, hogy függőség, de azt sem, hogy nincs köze hozzá. És amikor az utolsó oldal is becsukódik, az ember azt érzi, mint amikor el kell búcsúzni a gyorsan szerzett, ideiglenes, de nagyon kellemes és mély ismerősökké vált személyektől, talán örökre.

Erre gondoltam, amikor a minap befejeztem a Darvasi László Virágzabálók című regényét. A karakterek – Pelsőczy Klára, Szép Imre és Szép Péter, Gilagóg, Schütz doktor, a fűmuzsikus és a többiek – az életem emlékezetes részeivé váltak. Azt hiszem, a művet, a történetet, a karaktereket és a befogadást, a lámpafénynél történő esti olvasási rituálét együttesen bátran lehet nevezni esztétikailag szépnek.

És most azt gondolom, hagyni kellene a fenébe minden időrabló, érzék- és érzéstompító napi rutint, és írni kellene erről a könyvről, ha már a többiről nem sikerült, és nem szabadna foglalkozni azzal, hogy húszan vagy húszezren olvassák el.

Elhinni, hogy mindezek a számok nem annyira fontosak, mint a virágok, illetve ezek zabálása.