Daturával ma este egy PR-interjúval fejeztük be a hivatalos munkanapot, üdén és frissen, ahogy illik. Le is megy a beszélgetés, elkötve az utolsó kérdés is, diktafon kinyomva, már éppen menni készülünk, mikor is hirtelen irányt vált a beszélgetés fonala. Az interjúalany a festészetről kezd beszélni, ráadásul érdekesen, előjön El Greco, Goya, a francia impresszionalisták, majd a mindebből a filmek, azok közül is például egy Németországban élő törökök rendező, a dán dogma filmek és Almodóvar. Innen egyenes út vezet a magyar költészethez, különös tekintettel József Attilára. Ott ülünk a székeken, ha kinézünk az ablakon, az utcalámpák fényében látjuk, hogy esik az eső. Mindhárman fáradtak vagyunk, késő is van, menni is kellene, azt is tudjuk, ebből úgyse lesz leírva semmi, de mégis: valahogy nehéz abbahagyni. Jólesik.
És még az is lehet, én látom túl pesszimistán az értelem, az érzékenység és az értékes szellemi produktumok életkilátásait a mai világban. Hogy mindez itt lappang a máz alatt, sokan éheznek is rájuk, csak meg kellene kapargatni a felszínt.
Lehet, hogy nagyon “retro” vagyok, de rajongok az ilyen spontán beszélgetésekért.
Nekem tegnap az oktatómmal sikerült Rejtőtől indulva egész a Közönséges bűnözőkig jutni, pedig nagyon mennem kellett volna már.
De maradtam, dumáltunk, elkéstem, megérte!….