Az utóbbi években egyre szimpatikusabb politikai irányt vesz az MDF, nemcsak belesimul a honi közéleti ganéjba, hanem annak előállításának is aktív részese. Onnan feltétlenül, hogy párt összeszűrte a levet Leisztinger Tamás baloldali milliárdossal (lehet egy milliárdos baloldali?) és vele együtt a különlegesen szimpatikus Schmuck Xénia Láz Andorral. Mindez nem gátolta meg az MDF-et, hogy továbbra is fennen hangoztassa a normális Magyarországért politikai szlogent. Igaz, lássuk be, a normalitás képlékeny és szubjektív fogalom, biztos van olyan szemszög, amelyből egy magát európai értelemben konzervatívnak tekintő párt Leisztinger és Schmuck közreműködését abszolút normálisnak tartja. Igaz, én még nem kaptam el ezt a szöget. Ha valakinek sikerül, feltétlenül küldje a koordinátákat.

Aztán amikor az ember fellélegzik, vagy túrót lélegzik fel, csak kíváncsivá lesz, hogy mi lesz itt a Leisztinger-féle szakítás után, akkor jön az újabb – nyilván európai konzervatív értelembe vett – normalitás, mely szerint a frakció nem szűnik meg, mert sikerült beszervezni Lengyel Zoltánt. Hogy hogyan sikerült meggyőzni a független vagy kisgazda vagy mittomém milyen Lengyelt, arra most ne térjünk, ki, legyünk hétköznapi lúzerek, és szemrebbenés nélkül fogadjuk el az MDF közleményét: „a nemzet érdekében összefogásra van szükség, mivel a jelenlegi világgazdasági válság komoly fenyegetést jelent Magyarország számára is, és ebben a helyzetben a Parlamentben továbbra is szükséges, hogy a konzervatív erőknek hangsúlyos képviselete legyen”. Káromkodni csak halkan tessék, elég későre jár.

Hogy pontosan kit kíván a világgazdasági helyzet, a Leisztinger Tamás mögött maradó űr, a parlamenti matematika, az európai értelemben vett konzervativizmus és főként a normális Magyarország, annak célszerű mondjuk átkattintania a Figyelőnet tavaly augusztusi írására. És akkor mindkárt tisztábban látjuk, hogy mitől megy a villamos.