Három-négy hét kihagyás után egykedvűen húzom vasárnap reggel a futócipőmet. Tudom, le fogom futni az a nyavalyás 10-12 kilométert, meg azt is, hogy a nem lesz nagy élvezet. Mindig ez van, ha az ember hanyagolja. A test benyújtja a számlát, de semmi gond, ez így van jó, vele jár. Szinte megnyugtató. A köd már kevésbé. A városból kivezető úton is látszik, hogy sűrű, de igazi valója a fák és mezők között derül ki. De azért futok bele érzelmek nélkül a ködbe, céltalannak tűnik az egész, de az ember megrántja a vállát, és nem gondolkodik. Dupla autólámpák bontakoznak ki a homályból, valahol a tejben vonat kattog. Mozgásban maradni, az a lényeg. És nem is marad el a jutalom, mikor visszafelé ismét beérek a városba, hirtelen kitisztul az ég. Süt a nap. „Amíg az ember látja a napot, nagy baj nem lehet” – idézem magam.
Minden tiszteletem a tiéd és a sárga irigység lapogat. Valaha jó pár évvel és jó néhány kilóval korábban magam is műveltem és emlékeimben él mennyire jólesik. Ma már csak a hozzád hasonló elszántak és nálam kevésbé lusták buzdítása maradt meg, de azt szívesen teszem!
Hajrá!