Két hét kihagyás után ismét futottam tegnap, még ma reggel is lábaimban érzem a kilométereket, habár olyan sok azért nem volt. A legjobb az, amikor az ember elhagyja a várost, és kiér az országútra, ahol végre maga lehet. Ilyenkor dől el, hogy le tudom-e állítani az agyamat, hogy gépiesen tovább pörögjön a napi ügyek körül, vagy sikerül észrevennem a valódi világot mellettem, az útszéli füvet, a szántót, ami mögött a fasort lágyan fújja a szél, vagy éppen a lepkéket, melyek ugyanazon színekben és mozdulatokkal repdesnek, mint ahogy a gyermekkorom emlékképeiben él. Látszólag jelentéktelen ügy.