Így utólag már könnyű tanácsokat adni, de amikor annak idején, valamikor a 4. században az egyházfők döntöttek a húsvét idejéről, talán célszerűbb lett volna valami fix dolgot tető alá hozni, méghozzá valami kellemes április közepi dátumot.

Akkor nem lett volna a hétvégen az, hogy kikelve az ágyból a bahavazott zalai dombtetők tárulnak a szem elé. Jó, tudom, a fürdésnek így sem volt sok esélye, de azért az elvárható, hogy a tavasz ünnepén ne télikabátban kelljen a tó körül vacogni.

Nem irigyeltem azokat a bátor lelkeket sem, akik kihajóztak sétahajóval egy órára a tóra. Kellemes lehet a fedélzeten ücsörögni 4 fokban és bazi nagy szélben a tó közepén. Meg mindezért még fizetni egy rakás pénzt.

Amúgy persze jó volt, ahogy múlnak felettem az évek, a Balaton egyre jobban megint szerelem lesz, melyhez visszatalál az ember, mint az igazihoz.

Nem ez az első húsvétunk a tónál, de most először voltunk együtt öcsémékkel. Az első este a találkozás feletti örömé volt, mely először vad tekébe majd egy hajnalig tartó borozásba torkollott, míg a fogytatás szolidan telt. Olyannyira, hogy végre – az alattam zölden hullámzó nagy víz hatótávolságában – nyugodtan elkezdhettem Murakami Haruk: Kafka a tengerparton című regényét. Néhány oldal után kiválónak ígérkezik.

(A fényképen a keszthelyi móló egy részlete, a a koktél szó sajátos angol betűzése a város más pontján is felbukkant.)