Váratlanul postaládámba került a Savaria Fórum legújabb verziója, ami miatt hónapokon keresztül sajtótájékoztatókra jártunk, telefonáltunk, interjúkat és nyilatkozatokat kértünk és kaptunk, és ami miatt az újságírók helyi kis közössége tovább atomizálódott.
Lapozgatom, és arra gondolok, hogy erről most kritikát kellene írnom, de most valahogy sehogy sem áll rá a billentyűzetem, mert ha választani lehet – és miért ne lehetne? – akkor én a mai délután inkább megpróbálom levakarni a gyerekek gépéről az univerzum egyik legidiótább zombi-programját, ami három napja permanens szívat. Ez utóbbi munka – mármint a levakarás – ugyanis még tartogat érdekességet.
A Safóról a véleményem meg cirka 10 éve változatlan: semmi értelme egy közpénzből finanszírozott városi lapnak. Ha politizál azért, ha nem, azért. Pont.
Igazán bocsi, de ma délután belenéztem, hosszú idő és egy hosszabb alföldi művészkedés után propminens lapunk hétvégi számába: szomorúan összenéztünk édesanyámmal. Annyi üresség, kisstílűség, a szokásos kultúrális lobbi szokásos évi vacakságai – ez az életünk. Sivárság, nyomorodás, egy beteg ország, talajtalanság, gyökértelenség, a nyomorultak egymásra uszítva, közben egyesek elképesztő esküvőket tartanak. Három naposat. Kommandósokkal. De hát minekünk mindez természetes.