Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az úszás – ahogy ezt már korábban is kifejtettem – unalmas sport, főleg ha uszodában műveljük.

Mostanában ráálltam az egy kilométeres kötelező vasárnap délelőtti penzumra, azzal nagy variálnivaló nincs.

Viszont számtalan apró lehetőség adódik, amivel fel lehet dobni a tevékenységet, és amikkel élek is rendszeresen.

Otthon felejteni a felszerelés egy-egy darabját, a sampont a kabátzsebben hagyni, majd az úszómestertől elkuncsorogni a nyakában lógó belépőkártyát, az öltözőben összekeverni a szekrényt, esetleg más cuccát véletlenül elzárni, ilyesmi.

Ezek az apróságok még mindig nem oldják a fő gondot, a vízben való csapkodás monotóniáját.

Ilyen dobom be azt a trükköt, hogy menet közben elvesztem a hajgumit, majd keresem (általában nem találom meg), lecsúszik a fejemről az úszósapka (mindig meglesz) vagy becsukott szemmel a víz alatt úszom egy darabig, hogy nekimenjek a falnak, a szomszéd sávba kóricáljak át vagy esetleg telibekapva a kötelet bukkanjak a felszínre.

Nemcsak magamat, a többieket is igyekszem szórakoztatni. Megfigyelők szerint ugyanis a szórakoztató jelző illik leginkább a gyors- és a hátúszási technikámra. Pedig nem csinálok mást, csak úgy igyekszem haladni, hogy nem süllyedek el.

De örülök, ha más unalmát is fel tudom dobni.