Nem feltételezem, hogy bárki emlékszik rá, de pár évvel ezelőtt ebben a blogban annak örvendeztem, hogy micsoda pöpec vízzel működő órám van.

Örömöm nagyjából idáig tartott.

Mert most hiába cserélgetem a vizet, kopogtatom a kijelzőt, vízkőtlenítem az alkatrészeket, pátyolgatom és tartom szemmel itt az asztalomon, egyre halványabbak az órát és percet mutató digitális számok (a kép csal).

Úgy néz ki, nemsokára az egész kóceráj csak egy újabb műanyag hulladék lesz, a fenntartható fejlődés nagy örömére.

És ha folytatjuk a gondolatmenetet, várhatóan hasonló sorsra jutnak a házak tetejére rittyentett napelemek, a kétes hatékonyságú szélerőművek vagy az elektromos robogók is.

Öröm lesz majd begyűjteni őket.

Ha az óráknál maradunk, bizony, a leginkább környezetbarát az a Longines, melyet középiskolás ballagásra kaptam 30 éve. Tavaly pucoltattam ki egy szombathelyi órással, és most minden este felhúzom, ha nem felejtem el. Hihetetlenül finoman ketyeg a kis szerkezet (a fotón középen).

A dobogó második fokára egy nagy, csúnya és hangos IKEA ébresztőóra kerül, amelyet szintén esténként, de valamivel később húzok fel. Viszont mostanában rakoncátlankodik, valószínűleg őt is kipucoltatom. Tudom, nem éri meg, de itt most az elvek számítanak. Nagyon rosszul éreznem magam, ha egy ilyen tárgy a kukában végezné. Nem azért mert értékes, hanem mert nem oda való.

Ha alaposan összerendezgetjük az egyenlet két oldalát, valami olyan jön ki, hogy előre = hátra.