Részben kényszerű, részben önkéntes kórházi tartózkodásomat jóízű olvasással szándékoztam feldobni, amiből aztán vajmi kevés teljesült.

Ennek részben oka, hogy egy négyágyas sebészeti kórterem alapból sem ideális környezet egy alternatív világba való irodalmi teleportálásra, de az is oka, hogy sikerült olyan könyveket kiválasztanom, melyek tovább nehezítették az elrugaszkodást.

Itt van például Shakespeare Téli rege című darabja, melyet évek óta terveztem elolvasni, hogy most végre sikerüljön. És kiderüljön, hogy bűnrossz, igazolva az alaptételt, hogy a legnagyobbak is képesek gyalázatos alkotásokra.

Mintha a költőzseni csak zsánert akart volna kreálni a későbbi B kategóriás filmek számára, olyanoknak, melyek éjjel mennek műsorkitöltőként, és a csatorna abban reménykedik, hogy minél kevesebben látják őket, és azok is elfelejtik reggelre.

A karakterek papírmasé figurák, a történet teljesen inkonzisztens és hihetetlen, az idősík elveszetten csúszkál az ókor és a középkor között, Csehországnak tengerpartja van, egy egyik mellékszereplőt megeszi egy medve, ilyenek.

Először csodálkoztam, hogy a mester ilyent is tudott, aztán bosszankodtam, végül elfogadtam, hogy ennyi fény mellé elfér egy kis árnyék is.

De a spirituális hangulatomat ott az ágyon annyira azért nem dobta fel.

Párhuzamosan a Téli regével, egy fülhallgató segítségével követtem a világ híreit is.

És arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi hírek is valahogy olyan B kategóriásak, IMF-körtánccal, az izzasztó magyarázkodásokkal, botcsinálta kommunikációs csapattal, lózungokat pufogtató politikusokkal, okoskodó szakértőkkel. Onnan a betegszobából az egész magyar közélet pont annyira bizonyult hihetőnek és értékesnek, mint a Shakespeare-sztori.