Sokan voltak ma koraeste a szombathelyi SZSE-pályán, amikor fiammal lementünk egy laza sprint távra (5 kör).

Nem futottam rossz időt, legalábbis magamhoz képest nem, de ez most kivételesen mellékes.

Érdekesebb fejlemény a bumerángügy.

Fogalmam nincs, hogy honnan jött, talán valamelyik Ausztráliában járt egykori tanítványomtól kaptam – ha így van és nem emlékszem, szégyellem magam -, mindenesetre a bumeráng a múltkori pincetakarítás közben került elő egy bontatlan csomagolásból.

Már a múlt héten is levittük a pályára, hogy néhány perc alatt konstatáljuk, hogy a valóságban nem is olyan egyszerű ezeket a hajlított botokat hajigálni.

Az első húsz dobásunk nagyjából annyira volt kecses, mintha egy csaptelepet hajítottunk volna el. A végére egy hangyányit mintha már kanyarodott volna, de lehet, csak a sötétedés miatt láttuk így.

A helyzet az, hogy azt hittem, majd a képek egymás mellé helyezésével hanyagul és nagyvonalúan bizonyítom, hogy mennyivel látványosabb a bumerángdobás a baseball-dobásnál. Nem tudom, mennyire sikerült, lehet szükségetek van némi hitre is. Ez utóbbi amúgy soha nem árt.

Mikor ma lementünk, tényleg sokan voltak, a kosaras, focizó, jógázó és futó társaságok mellett volt egy kis csapat, akik baseball-dobásokat gyakoroltak. Mivel a fene sem látott még ilyent élőben, a többiekkel együtt én is figyeltem őket a szemem sarkából, miközben nagy nehezen lenyomtam lesprinteltem az öt kört.

Na de aztán elővettük a bumerángot, és azonnal elloptuk tőlük a show-t.

Az elején azért, mert jó bénákat (vö. csaptelep) dobtunk, aztán meg azért, mert elkezdett kanyarogni! No vissza még nem jött, de a legközebbi alkalmakra is hagyni kell valami fejlődni- és látnivalót.

Fotókat nem készítettünk, mert nem vittünk le semmilyen technikai eszközt, miért is tennénk, ti viszont ha tudtuk, mozogjatok rendszeresen, és továbbra is mondjatok nemet a stadionokra.