Alice Munro nőiesen dönti a tabukat


A 2010-es labdarúgó-világbajnokság döntőjében a spanyolok egy gólt lőttek, a hollandok viszont egyet sem, így Spanyolország lett a világbajnok.

A legmagasabbra eddig Javier Sotomayor ugrott (245 cm), így most övé a világcsúcs.

Tiszta sor.

Nagyon jó, hogy vannak ilyen feketén-fehéren mérhető teljesítmények, és nagyon jó, hogy vannak olyanok, amiken vitatkozni lehet.

Mint például az irodalmi Nobel-díj.

Meggyőződésem, hogy több ezer kiváló író él velünk, akik között akár randomban is kisorsolhatnák ezt az elismerést.

A Svéd Akadémia azonban minden évben magabiztosan mond egy nevet, amin aztán évtizedekig lehet vitatkozni, ideológia, politikai, nemzeti és egyéb alapokon, mert az irodalom már csak ilyen műfaj.

Én meg olyan vagyok, hogy kivetkőzött irodalomtanárként máig érdekel, ki kapja meg az éves díjat, aztán ha időm és kedvem van, igyekszem olvasni tőle valamit.

Mint most például a kanadai Alice Munrótól, aki tavaly a díj történetének legrövidebb hivatalos magyarázatával – „a kortárs novella mestere” – kapta meg díjat.

Kétségkívül kevésbé izgalmas indoklás, mint az olyanok, mint „a női tapasztalat epikusa, aki tűzzel, látnoki erővel és egészséges kétellyel vette górcső alá a megosztott társadalmi rendszereket” (Doris Lessing, 2007).

Ennyi erővel azt is mondhatták volna a most 83 éves Munróra, hogy azért lett Nobel-díjas, mert jól ír és kész.

Alice Munro

Vagy tényleg csak ennyi a lényeg?

Mert adódik a kérdés, amit talán már milliók feltettek: létezik-e valamiféle objektív mérce az irodalmi szöveg kvalitásának a mérésére?

Egy-két évtizeddel ezelőtt még magabiztosan rávágtam volna válaszként, hogy természetesen nem létezik, ez nem foci vagy magasugrás.

Ma már jóval kevésbé vagyok ebben olyan biztos. És minél többet olvasok, annál inkább úgy érzem, hogy ha milliméteres vonalzó nincs is erre, de nemcsak a búzát nem nehéz elválasztani az ocsútól, de a gabona többféle osztályba sorolása sem ránézésre, érzelmi alapon megy, hiszen vannak olyan mérhető dolgok, mint magszennyező anyagok, nedves sikér, törött szem, sírázott szem, fehérje tartalom és hasonló dolgok.

Alice Munro búzája kétséget kizáróan a „Malmi 1” osztályba esik, Nobel-díjat adni rá igazolt dolog, még ha magunktól nem is jutna eszünkbe, elvégre őrölnek még zsákszámra hasonló sikértartalmú búzákat az irodalmi malmokban.

Egyszer nekem egy kanadai hölgy azt mondta, azért jó kanadainak lenni, mert megvan mindenük, ami az USA-ban jó, viszont nyugi van és senki nem utálja őket.

Ebből a szempontból nagyon kanadai Munro Prózája. Az észak-amerikai realizmus hagyományaira épül, arra, ami hétköznapi helyszínek, szereplők és történetek segítségével mond a világ egészéről fontos dolgokat.

Munrónál azonban hiányzik az Egyesült Államok íróit – és országukat – jellemző nyílt vagy rejtőzködő, ihletett őrület.

Egy kanadai nem ilyen. Higgadt, józan északi bölcsesség árad ezekből a történetekből, melyekben mégis finom, csendesen, alig észrevehetően egyben tabukat döntenek. Ne tessék látványos és tolakodó dolgokra gondolni, nem spriccelnek a testnedvek vagy a vér, de mivel ezek az életek akár az a mieink is lehetnének, így a szituációk éppen a hétköznapiságukkal kavarnak fel.

A Szeret, nem szeret kötet kilenc, szép hosszú – 30-60 oldalas – novellát tartalmaz.

Kevés szereplős, az időben oda-vissza ugrálós, de nem túl bonyolult szituációk ezek, ahol a főszereplő mindig nők, akikkel hétköznapi dolgok történnek. Férjhez mennek, betegek vagy öregek lesznek, megcsalják a férjüket vagy gyerekkori szerelmükkel találkoznak. Semmi extrém.

Csakhogy Alice Munro úgy írja le ezeket, hogy nemcsak őszintén szembenéz az embereket mozgató külső és belső, egymást átszövő erőkkel, de hajszálpontosan le is írja őket, hogy kiderüljenek a férfi-női kapcsolatok finomságai, a beteljesületlen szerelmek különös ereje vagy éppen a beteljesültek bizarr alakváltozásai.

Az is kiderül, hogy az emberi tragédiák talán nem is tragédiák, hiszen azon is illedelmesen szépen belesimulnak a hétköznapi életünkbe.

A Munro-féle történetek erejét jelzi, hogy amikor letettem a 350 oldalas könyvet, a tartalomjegyzék alapján könnyen fel tudtam idézni mind a kilenc novellát. És ez nem az én érdemem.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés