Biztos ismeritek azt az érzést, amikor olyan biciklit hajtotok, aminek olyan az áttétele, hogy irgalmatlanul sokat kell tekerni azért, hogy megtegyen néhány métert. Az ilyen járgány módfelett haszontalannak tűnik sík terepen, viszont mihelyst dombnak felfelé haladunk vele, kiderül, micsoda előny ez. Ugyanis ha megfelelően kicsi a fogaskerekek áttétele, ülve megmászhatjuk […]
Talán ti is észrevettétek, hogy alig észrevehetően, de mégis változik a világ különböző dolgaihoz való személyes hozzáállásunk. Legalábbis az enyém változik. Tavaly írtam is, hogy egyre jobban vonzanak a jó minőségű dolgok. Szerencsére egyelőre nem minden, de aggasztó mértékben szaporodnak az ilyen jelek. Más típusú változások közé tartozik az, hogy […]
Megint csak könyves hírt kell kommentálnom. Nem tehetek róla, kibuggyan belőlem. Szóval azt írja ma az MTI, hogy „a tervek szerint március 12-én indul útjára a Nemzeti Könyvtár 24 kötetet tartalmazó “második hulláma”, melyet nyolc neves politikus, nyolc kiemelt intézmény jelenlegi vagy egykori vezetője és nyolc egyházi méltóság ajánlása alapján […]
Olvasom, hogy a kormány kemény 120 millió forintot költ arra, hogy népszerűsítse az olvasást a fiatalok körében. Ez kb. 100 forintot jelent fejenként, ha naivan azt feltételezzük, hogy a pénz egy része nem tűnik el valamerre. (Mosoly.) Abba most ne menjünk bele, hogy mennyi esélye és realitása van egy olyan […]
Tavaly augusztus végén a tartalom és a forma kapcsolatát boncolgattam egy kellemesen köldöknézegető blogbejegyzésben. Konklúzióként azt a közhelyet közöltem veletek, hogy hiába a népszerűnek tűnő témák (pl. London, macska, kábítószer, jó útra térés stb.) egy könyvben, ha valaki nem tud írni. És ennek ellentéte is igaz: a leglaposabbnak tűnő téma […]
Agyam rejtett zugaiban van egy olyan állandóan jelenlevő kóbor gondolat, mely azt súgja, hogy ami régebbi, az biztosabb, stabilabb és tartósabb. Valószínűleg ez az oka annak a kellemetlen érzésnek, ami az utóbbi hetekben többször is hatalmába kerített. Semmi tragikus, de nyugtalanító. Arról van szó, hogy egyre több könyvem papírlapjai sárgulnak. […]
Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.
Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.
Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.
A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.
Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.
Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.
Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.
Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.
Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.
Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.
Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.
A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.
A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.
25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.
Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.
És nem irigylem, aki nem érti.
Befejeztem Cormac McCarty Vad lovak című regényét, az úgynevezett határvidék trilógiának az első részét. (A második még nem jelent meg magyarul, viszont 3 fontért megvettem a harmadik részt egy londoni piacon.)
Nem akarom fényezni magam, de nekem már akkor gyanús volt a fickó, mielőtt befutott volna a Cohen-film alapjául szolgáló Nem vénnek való vidékkel.
A Vadlovak echte McCarthy-regény, úgy jut mélyre, hogy látszólag csak a felszínt érinti, igaz, annak a durvább felületével foglalkozik, meglehetősen egyszerű és célratörő módon.
Ilyenekre gondolok (a vesszők gyárilag hiányoznak):
“Lesz itten egy kis lárma – mondta John Grady. Vigyázzon meg ne tapossa valamelyik ló.
A kapitány nem válaszolt csak nézte mint legyezi a tüzet. Mikor John Grady ismét kikotorta a revolvert a tűzből. Tompa vörösben izzott a cső vége. Letette a földre és a vizes inggel megfogta a markolatot és a vörösen izzó csövet belenyomta a combján tátongó lyukba.
A kapitány vagy nem tudta mire készül vagy tudta de nem hitte. Föl akart állni de visszaesett és majdnem belecsúszott a medencébe. John Grady már akkor felordított mikor a revolvercső még nem is sercegett a húsában. Ordítása egy pillanat alatt elhallgattatta körülöttük az összes éjszakai állatot. A tűz mögötti sötétben álló lovak ijedtükben fölágaskodtak és mellső lábaikkal a csillagokat kapálták. John Grady egy mély lélegzetvétel után megint felüvöltött s a másik sebbe is belenyomta a csövet; a fém hűlésére való tekintettel ebben tovább tartotta. Az oldalára dőlt és a revolvert a sziklatalajra dobta ahol csörömpölve leszánkázott s szisszenve eltűnt a vízben”.
De ha figyelmesen olvasunk, úgy százoldalanként ilyes útbaigazító, gyönyörű mondatokkal találkozunk.
“Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világiban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.
Egyáltalán nem vagyok elragadtatva magamtól, tudom, hogy „nékem is van számtalan sok hibám”, de azzal a tulajdonságommal egész jól ki vagyok békülve, hogy elég nehezen adok fel dolgokat. Nem mindig, de azért nem ritkán tökölök is elég sokat, mielőtt valamibe belekezdek, nézegetem jobbról, balról, vakarom a fejem, kérdezek, kétkedem, de ha elkezdek valamit, azt általában be is fejezem. Legfeljebb kicsit csúszik a megvalósítás.
Ilyen például Irvine Welsh Porno című regénye, amelyet nem elsősorban sokat ígérő címe miatt, hanem azért rendeltem meg az Amazonnal Angliából, mert a legendás Trainspoting sztori folytatása. (A Trainspoting film Welsh ugyanilyen című regénye alapján készült.)
A könyv 2003-ban érkezett meg a postán, el is kezdtem olvasni, nem volt éppen könnyű eledel(lásd az oldalt, ahol éppen tartok), aztán valamiért félbehagytam. Ez nagyon ritka nálam. Ráadásul a regény – amelynek annyira cikis a borítója, hogy bekötöttem papírba, hogy ne kelljem magyarázkodnom, ha valaki meglátja az asztalomon vagy a könyvespolcomon – időközben kijött magyarul is, kicsit rombolva a kihívás varázsát.
Mindegy, pár év kihagyás után pár hete ismét nekizuhantam, és egész szépen haladok vele (mindig több könyvet olvasok párhuzamosan), néhány nap és vége. És ez jó érzéssel tölt el.
Gyónásként még két komolyabb félbemaradt projetem:
1) Spanyol nyelvtanulás (kb. 6 éve felfüggesztve)
2) Egy pincében oldalán heverő szekrény felújítása (kb. 8 éve felfüggesztve)
Részlet a műből, nem elrettentésként, hanem hogy ilyen is van:
