Hajnali fél kilenc, fekszem az ágyban, a spaletta még behajtva, a százéves fatábla kint tartja a fény és a hideg nagy részét. Hallom, hogy az ablak melletti csatornában kopog az eső.

Talán ez a kellemes együttállás mondatja az agyammal, hogy mennyire érthetetlen teremtmény az ember. Képes kis lélekvesztőkön eljutni a Holdra, részecskegyorsítókat fabrikálni, hogy belelásson az anyag legmélyére, fantasztikus zenéket és könyveket tud írni, nem is említve szekszárdi vörösbort vagy a marhapörköltet dödöllével.

Szóval elméletileg nem egy buta állatfaj az ember, és olyan, de olyan kevés kellene, hogy az élet összességében egy vidámabb, harmonikusabb hely legyen. Kisujjunkból ki tudnánk rázni, ha akarnánk.

Mindezt átgondoltam, aztán főztem egy kévét és elmentem kenyérért a Sparba.