Tegnap este belenéztem A Pál utcai fiúk sokat szapult újmódi (2003) filmes feldolgozásába.

Nem minősítem a filmet, mert csak 10 percét láttam, abból nem sok minden szűrhető le.

Viszont felidézte bennem azokat az éveket, amikor még általános iskolai magyartanárként tanítottam a regényt, melyet a gyerekek általában jobban szerettek, mint én.

Kicsit úgy vagyok a Pál utcai fiúkkal, mint a Sorstalansággal.

Mindkettőről tudom, hogy komoly, nagy mű, de míg utóbbinak magamtól soha nem jutna eszembe Nobel-díjat adni, úgy az előbbit sem tenném kötelezővé. Főleg nem 5. osztályban: valahogy nyugtalanító, hogy meghal benne egy gyerek, ami önmagában is elég nagy baj, ráadásul halálának értelme is vitatható.

A könyvnek számtalan olvasata van – ez mindenképpen megerősíti, hogy nagy műről van szó -, de valószínűleg csak elhanyagolható azok száma, akik azt olvassák ki belőle, hogy – és ez tegnap jutott eszembe – a Pál utcai fiúk háborúellenes mű, amely az értelmetlen emberáldozatokra hívja fel a figyelmet.

A klasszikus értelmezés szerint Nemecsek hősként hal meg, ugyanakkor a grund – az egész küzdelem tétje – a regény végén megszűnik létezni: felszámolják, beépítik.

Jelentősége csak a gyerekek fejében nőtt hatalmassá, valójában egy illlúzióról, eszméről volt szó, és ez a kipukkadt lufi egy gyerek életébe került.

Mindez erősen hasonlít a háborúk többségéhez, ahol kisbetűs hősök halnak meg ilyen-olyan grundokért.

Tudom, hogy nem mindenkinek tetszik ez az értelmezés.

Mellesleg én sem ezt tanítottam.

Szerintem ugyanis a Pál utcai fiúk nem Nemecsek, hanem Boka, pontosabban az ő felnőtté válásának a regénye. Nemcsak azért, mert személyében egy gondosan árnyalt, pozitív hős lesz így a történet főszereplője, hanem mert ő az egyetlen, aki rádöbben, hogy mi is történt itt.

A Boka-féle regény teóriáját erősíti, hogy a mű egyáltalán nem Nemecsek halálával végződik, hanem Boka tűnődéseivel.

Tűnődjünk mi is ilyeneken, éppen azért, mert nem divat.