Nemsokára indul a Magyar Televízió háromdimenziós adása – hallom a nagy bejelentést az esti híradóban.
A bejelentést homályos, önmagukhoz képest elcsúszott mozgóképek illusztrálják, bemutatva, milyen is egy 3D-s adás.
Én résen vagyok, ugrom a polchoz, ahonnan lekapom az ott porosodó papírszemüveget, melyet még fiam hozott haza egyszer a moziból. Büszke vagyok, hogy emlékszem, van itthon ilyen.
És ülök a tévé előtt az idióta piros/zöld vacakban, a hír még tart, én meg várom, hogy kirajzolódjanak a térhatású képek. De nem rajzolódnak.
Kell egy kis idő, amíg leesik, hogy az ötezer forintos tévém nem tökéletes a 3D-s adások vételére.
Kicsit ostobán érzem magam, de aztán csak legyintek, hogy hát igen, van, amikor nem gondolom végig a dolgokat.
Az objektivitás (és hogy az olvasók előtt kicsit emeljem a megtépázott műszaki tájékozottságomat) miatt közlöm: nem olyan rég egy nagy műszaki áruházban nézegettem ezeket a 3D-s, több százezer forintos tévéket.
Azt már megint csak halkan mondom, hogy majdnem ugyanazt láttam, mint ma.
Nem lesz olcsó mulatság meggyőzni az embereket, hogy ennek van értelme.
Közpénzből pláne…
Ha akkora buli lenne a 3D-s tévé, gondolom már rég bevezették volna a kertévék.