Egy ország, ami úgy változik, hogy változatlan marad.

Sziasztok, szép napot! Megjöttem a messzi – vagy nem is olyan messzi – Angliából.

Elmondom a benyomásaimat, hátha érdekel valakit. Igyekszem rövid lenni.

Londonon most csak átfutottam: integettem neki, ő meg vissza. Ezzel az óriásvárossal hullámzó a viszonyom. Kezdetben rajongtam érte, aztán amikor elmúltak a mézesheteink – amelyek valójában évek voltak –, elhidegültünk egymástól. Jó darabig csak egy túlméretes, zajos, drága és élhetetlen szörnyetegnek láttam, amit, mi tagadás, kissé meg is untam.

Az utóbbi időben azonban ismét egymásra találtunk. Örömmel kutakodom a Londonnal foglalkozó blogokon, újra és újra belevetem magam a rejtett zugok felfedezésébe.

Most is szerettem volna hasonlót, de közbejött néhány módosítás, így maradt a vidéki Anglia – egy kőhajításnyira a fővárostól.

Az elmúlt másfél hétben többnyire munkásruha volt rajtam. Abban mentem át a közeli barkácsáruházba is, ahol megcsodálták a colstokomat, és nem értették, miért nem értem, hogy miért van plafonra szerelve a villanykapcsoló. Én meg azt nem értem, hogyan lehet ilyen rosszul megépíteni házakat – különös tekintettel a nyílászárókra.

Na mindegy, ne kalandozzunk el!

A fúrás-faragás mellett vendéglátóim meghívtak egy pubba vasárnapi sültre (Sunday roast), ami láthatóan még mindig fontos rituálé a helyi közösség életében. Emellett – afféle társasági elvárásként – tévében néztem az angol bajnokság mérkőzéseit, és megtudtam, hogy a Tottenham még az Arsenálnál is – fogalmazzunk finoman – megosztóbb csapat.

Az angolok, köszönik szépen, a felszínen megvannak. Élik a mienkénél szervezettebb, nagyvonalúbb és könnyebb életüket.

A kisváros hatalmas parkjai gondosan nyírva, az üzletek és vendéglátóhelyek szépen pörögnek, és a közkönyvtár is tele – ahová mellesleg ingyenes a beiratkozás. Ez utóbbi arra utal, hogy vannak még olyan helyek, ahol a hatalom nem tartja ellenségnek a tudást és az információt.

Ugyanakkor itt sem fenékig tejfel az élet. Valójában soha nem is volt az, de a Brexit és a COVID után valahogy nem talált magára az ország.

Az itteniek leginkább a megélhetési nehézségeket emlegetik: az egekbe szöktek a lakáshitelek, nehezebb jó munkahelyet találni, és méregdrága a közlekedés.

A hozzáértők szerint a Brexit nem az EU-ellenességről, hanem az elitellenességről szólt.

Hamar kiderült, hogy a britek nem ilyen lovat akartak: nem látszanak a közegészségügybe áramló hatalmas források – pedig a Brexit-kampány egyik sarokpontja éppen ez volt, hogy a Brüsszelbe befizetett pénzeket majd ide csoportosítják.

A bevándorlás okozta gondok is tovább fokozódtak.

A Brexit után az európai munkavállalók egy része hazament, őket valahogy pótolni kellett, mert ha nem teszik, valószínűleg megállna az ország.

Merthogy hiába kapták vissza papíron az országukat, az angol lányok valamiért nem siettek visszavenni a takarítói állásokat a szállodákban, betakarítani a termést a farmokon, és a fiúk sem tolongtak kamionosnak vagy ételkiszállítónak.

Ettől függetlenül nagyon nehéz kezelni az Európán kívüli országokból érkező tömegeket – még akkor is, ha az angoloknak van benne gyakorlatuk. (És most szemérmesen nem hánytorgatom fel a gyarmatosítást és annak következményeit.)

Lényeg, hogy míg a konzervatívoknak hosszú évek kellettek ahhoz, hogy padlóra kerüljenek, a 2024 nyarán hatalomra került Keir Starmer-féle Munkáspártnak erre elég volt bő egy év.

Mára az a helyzet, hogy a legnépszerűbb politikai erő Nigel Farage Reform Pártja – ami egészen meghökkentő az eddig kétpárti demokráciaként működő országban. Farage a Trump–Erdogan–Orbán–Babiš–Vučić-vonalat erősíti; részben az ő munkája nyomán távoztak a britek az EU-ból.

Az ottani sajtót olvasgatva feltűnt, hogy ott is megjelentek azok a portálok és közösségi oldalak, amelyek gátlástalanul és ügyesen meglovagolják a bevándorlás kérdését. Nem megoldásokat keresnek, hanem érzelmeket keltenek és olajat öntenek a tűzre.

Ezt mi, itthonról, jól ismerjük – de furcsa volt ezzel a kommunikációs fegyverrel a szigetországban is szembesülni.

És akkor még nem is játszottunk el azzal a gondolattal, milyen következményei lehetnek annak, ha a jövőben mind Franciaországban, mind Nagy-Britanniában populista fordulat történik.

Közben látom, hogy mégsem sikerült rövidnek lennem, és kicsit el is kalandoztam.

Legyen hát a zárás az, hogy most először láttam, hogyan zajlik a Halloween vidéki Angliában.

A gyerekek – jellemzően 4 és 18 év közöttiek – ilyenkor ijesztő, vicces, kreatív jelmezeket húznak, és bekopognak a környéken lakókhoz a „csokit vagy csalunk” felkiáltással. A háziak egy ajtóra akasztott táblával jelzik, hogy partnerek a játékban. Ha igen, kiadják az édességet, amit a gyerekek köszönettel eltesznek.

A gyerekvonulás több órán keresztül tartott. Nem az én világom, de tényleg aranyos volt – és volt egy olyan üzenete is, hogy minden felszíni kuszaság ellenére errefelé sokkal lassabban változnak a dolgok, mint mifelénk.

Vajon milyen élményei lehetnek egy angolnak, aki most tíz napot tölt Magyarországon?