Egy látszólag periférikus történet a világ egy eldugott részéről, ugyanakkor nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássuk benne az egyetemest.

Tudom én azt nagyon jól, hogy ezen a borongós októberi csütörtökön nincs fontosabb dolgotok, mint az én bejegyzésemet olvasni a magyar irodalom rejtett zugairól. Ennek az elvárásnak gyorsan eleget is teszek.

Ha egy hónappal ezelőtt fel kellett volna sorolnom száz könyvet, amelyet még el akarok olvasni, egészen biztosan nem lett volna a listán Móra Ferenc Ének a búzamezőről című regénye — ahogy egyetlen más Móra-írás sem.

Ha jól emlékszem, negyedik osztályban volt kötelező a Kincskereső kisködmön, aminek bizonyára az volt a tantervkészítők célja, hogy elvegyék a magyar gyerek kedvét az olvasástól, mert abból később mindenféle bajok származnak. Ez a szándék láthatóan azóta sem változott.

Arra emlékszem, hogy szomorú történetek vannak benne egy olyan korszakból, amely az én generációmnak — főleg annak részének, amely egy iparvárosban nőtt fel — már nem mondott semmit.

Az Ének a búzamezőről anyu könyvtárából maradt rám. Nem tudom, ő olvasta-e — valószínűleg igen —, de soha nem beszéltünk róla. Nem volt olyan hivatkozási pont, mint mondjuk a Puszták népe.

Ennek a kiadásnak a borítója is béna (egy naiv textilkép a kecskeméti múzeumból), de aztán mégis rányúltam.

Ebben szerepe lehetett a kötelességtudatnak — ha már egyszer hazahoztam ezeket a köteteket, olvassak is belőlük —, de legalább ennyit nyomott a latban, hogy a közelmúltban, hasonló megfontolásból, olvastam Sásdi Sándor (Boldog hajlék) és Kodolányi János (Boldog Margit) könyveit, és utólag mindkettő jó választásnak bizonyult.

Egyrészt mert szülőföldemen, Baranya megyében játszódnak, másrészt egy olyan világba — a két háború közötti paraszti világba — kalauzolnak, amelyről nagyon kevés szó esik. Talán mert arányaiban kevesen kerültek ki onnan művészek, és hát a történelem nem ott dőlt el.

Móra Ferenc nem Baranyáról, hanem az Alföldről, pontosabban az alföldi emberekről és tájról ír. Ez a vidék soha nem állt közel hozzám — úgy vagyok vele, mint Petőfi a Kárpátokkal —, de az Ének a búzamezőről meglepően erős könyv.

Az első világháború után vagyunk: a homoki emberek élete fenekestül felfordul, de valahogy mindezt természetesnek élik meg. Azt, hogy a férfiak meghaltak a háborúban, hogy a hadiözvegyek orosz hadifoglyokat fogadtak be a házukba és az ágyukba, hogy a kommunisták semmi jót nem hoztak a közösségnek, és hogy vannak szélkakas figurák, akik ügyesen és gátlástalanul alkalmazkodnak az adott politikai helyzethez.

Mert háborúk, kormányok és szerelmek jönnek-mennek, de az élet megy tovább: a halottakat — legyenek azok nagymamák vagy unokák — el kell temetni, közben művelni kell a földet.

Néhány tucat oldal elolvasása után már egészen természetesnek tartjuk ezt a világszemléletet, amely nemcsak praktikusnak, hanem bivalyerősnek is tűnik. Ettől élhetőnek, majdnem kívánatosnak tűnik a paraszti élet, amely talán mégsem olyan nehéz és örömtelen, mint amilyennek mi gondoljuk.

Móra Ferenc mellékszereplőként magát is beleírta a regénybe mint múzeumigazgató, de ez csak a kontraszt és ellenpontozás miatt érdekes. A tanyasi főszereplők sokkal erősebb karakterek, különösen a háborút és a világot megjárt, az új idők szeleit jelentő Ferenc, vagy Mátyás bácsi, aki mindent tud az életről, és ezt meglepő hasonlatok formájában képes közölni.

De nemcsak Mátyás, az elbeszélő nyelve is élvezetes — nem is sejtettem, hogy Móra Ferenc ennyire mestere volt a magyar nyelvnek, amelyben ráadásul imád lubickolni.

Az Ének a búzamezőről látszólag periférikus történet a világ egy eldugott részéről, ugyanakkor nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássuk benne az egyetemest. Annál is inkább, mert a szereplők jelleme sem attól függ, hogy oroszok, zsidók vagy magyarok, sőt attól sem, hogy milyen helyet töltenek be a társadalmi ranglétrán.

Onnan látszik, hogy az Ének a búzamezőről nem egy rossz regény, hogy időt szántam rá, hogy írjak róla.

És mindenkinek kösz, aki végigolvasta.

Értékelés: 8/10