Nem az én világom, de lám, mégis írok róla.

Ha jól számolom, háromszor találtam meg ezt a Gárdonyi-könyvet.

Legelőször úgy öt évtizeddel ezelőtt bukkantam rá, amikor egyik kedvenc szünidős időtöltésem volt a „messzipapa” hatalmas faládáiban lapuló könyveket előbányászni. Minden látogatás után újabb kötetekkel tértem haza. Ma már tudom, hogy ezek a könyvek minden bizonnyal dédnagypapám könyvtárából származtak.

Másodszor akkor vettem magamhoz, amikor megürült az egykori családi otthon, és a sok száz, talán több ezer kötet közül ki kellett válogatnom azokat, amelyeknek újabb esélyt adok. Nem volt könnyű döntés, és nem volt könnyű sorsára hagynom a többit.

És most ismét könyveket szortírozok, mert időközben több más, kisebb könyvtár is hozzám, a vajszívű megmentőhöz került. De ennyit képtelenség — és értelmetlenség — megtartani.

A szortírozás persze egyben alibi is. Szelíd boldogság egy sámlin ücsörögni az alagsorban, a polcok között; nézegetni a borítókat, illusztrációkat, átpörgetni a lapokat, arcokat, eseményeket, emlékeket idézni fel, és fontolgatni, hogy erre vagy arra vajon lesz-e még időm.

Így akadt most a kezembe ismét Gárdonyi Géza „Emlékezetes napok” című könyve. Ez nem igazán az én világom a maga patetikus, nacionalista felhangjaival, de Gárdonyinak mindent megbocsátok — részben az Egri csillagok, de még inkább A láthatatlan ember miatt. Ez utóbbi gyermekkorom egyik nagy olvasmányélménye volt.

Olvassatok mindennap! 📚