A magyar egészségügy nem is annyira rossz, mint hisszük.

Van néhány olyan véleményem, amelyek általában nem nyerik el ismerőseim tetszését. Ilyen például, hogy az Omega Gammapolis című lemeze szerintem rossz, hogy a pókok alapvetően jó fejek, és hogy a magyar egészségügy közel sem olyan rossz, mint amilyennek a közbeszédből következik.
Most csak az utóbbit fejteném ki.

Tudom, hogy most számtalan ellenpéldát tudnátok felhozni, és igazatok is lenne — de hadd jöjjek én is két friss élménnyel.

1.

Március után most ismét vérvételre kellett mennem a Markusovszky kórházba, ahol közben – ti tudtátok? – megváltozott a rendszer (a tájékoztató szerint július 21-től).

Leírom, hogyan működik, hogy legalább ennyi hasznotok legyen ebből a bejegyzésből, függetlenül attól, mit gondoltok majd a végkicsengésről.

Szóval amikor bementek az épületbe, a gépből kaptok egy sorszámot, és ezzel a sorszámmal három „zsilipen” kell átmenni. (A sürgős és egyéb esetek külön pályán mozognak.)

Az aula, az első zsilip

Alapjáraton a „normál” szürke gombot kell megnyomni — ez nyomtatja a már említett sorszámot. Ezután figyelni kell az aulában (1.) elhelyezett kijelzőt, mert innen juttok a folyosóra (2.), ahol újabb kijelző és újabb várakozás jön.

A folyosói kijelzőről tudjátok meg, melyik ablakhoz (diszpécserpulthoz) kell mennetek: itt kezelik a beutalót, elvégzik a szükséges adminisztrációt.
Innen „zsilipelnek” tovább egy újabb folyosóra, ha úgy tetszik, váróterembe (3.), a vérvétel előszobájába, ahol szintén egy monitort kell figyelni, amelyen megjelenik, melyik helyiségben várnak benneteket.

Kattintsatok a képre a nagyításhoz, és el tudjátok olvasni a tennivalókat!

Macera?

Igen.

Mennyit kellett várni?

Reggel fél 8-ra értem oda, háromszáz-valahányas sorszámot húztam, és szűk egy órát vártam a vérvételre. Jobb lett volna, ha mindez lezajlik 10 perc alatt, de a rendszer működik, mindenhol van elég szék, a kórházi dolgozók pedig kedvesek és professzionálisak. Miközben csordogált a vérem, csendesen elbeszélgettem a hölggyel, és arra gondoltam, hogy anyu is valami hasonlót csinált évtizedekig.

2.

Egy másik kórházi szakrendelésre több hónapot kellett várnom. Amikor telefonon felajánlották az időpontot, azt hittem, rosszul hallok — de aztán arra gondoltam, hogy ha ennyire nem sürgős, talán velem sincs akkora baj. Fő az optimizmus.

A megjelölt időpont után két perccel szólítottak. Először csak általános állapotfelmérés történt (EKG, vérnyomás stb.), majd egy helyiségben egy doktornő alaposan megvizsgált, egy high-technek tűnő gépet is használva.

Tényleg frappánsan ment, az egész legfeljebb fél óra lehetett.

Igen, tudom, vannak sötét bugyrai a magyar egészségügynek, és azt is, hogy az ott dolgozók sokkal többet tesznek hozzá a rendszer működéséhez, mint a nem létező minisztériumuk — de akkor is ismerjük el: alapjaiban nem annyira rossz a magyar egészségügy. Ha ezt kimondjuk, talán könnyebben lehetne javítani a valódi gondokon.

Talán az a legbosszantóbb, hogy a magyar egészségügy olyan, mint az ország egésze: csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy valóban jónak érezzük, de ez a kevés mindig és áthidalhatatlanul ott marad.

Ja, és amúgy: kiderült, hogy minden rendben velem.