Olvasom a szombathelyi belvárosról szóló panaszokat, óhajokat, sóhajokat: lám, mekkora a baj, lám, kihalt, elpárolgott belőle az élet. Bezzeg egykoron!
Nos, rossz hírem van.

A szombathelyi belvárosban valójában soha nem volt élet. Egykoron sem.

Legalábbis amióta ideköltöztem, pedig annak már cirka négy évtizede. Akkoriban rá is csodálkoztam: jé, itt akkor zárnak a vendéglátóhelyek, amikor nálunk délen nyitni szoktak; már késő délután hallani a cipőm kopogását a téren, este tízkor pedig alszik a város, mint a mormota. És úgy általában: a derék szombathelyi polgárokat csak nagyon nehezen lehet kicsalogatni otthonról.

Mindebből következik, hogy a belvárosi éttermek, kávézók, bárok vendégekért folytatott harca és alkalmankénti elbukása nem valami extrém különlegesség, hanem maga a „default” beállítás.

A számítógépem archívuma tele van bezárt kávézókról, éttermekről, hamburgerezőkről, üzletekről készült fotókkal.
Mi több, én magam is bezártam néhányat.
És akkor mi van? Semmi.

Ez egy ilyen város, tessék ilyennek elfogadni. Lehet, hogy a pénzen is múlik, de nem hiszem, hogy az a fő ok.

A szombathelyiek többre értékelik a nyugalmat, a befelé fordulást, mint a pörgést, a lármát és a társaságot. Ez az attitűd talán a történelemből ered, talán az osztrák határ közelségéből, talán egyszerűen „kódolva van a génekbe”. Valójában mindegy is. Az biztos, hogy a színházi előadások után úgy futnak haza a nézők, mintha mindenkinek időre kellene otthon lennie. Ha pedig a belvárosban nyit egy új éjszakai (más városok mércéjével mérve: esti) szórakozóhely, akkor vagy azért zár be, mert nincs elég vendég, vagy azért, mert a környékbeli lakók kiszekírozzák.

Szombathely, belső Uránia udvar – Egykor itt valóban volt némi mediterrán hangulat

Egy darabig én is furcsálltam a városnak ezt a tulajdonságát, aztán kezdtem értékelni és magamévá tenni. Mert valljuk be: ennek is vannak előnyei, nem is kevés. Most nem sorolnám, okosak vagytok, tudjátok, miről beszélek. Ha mégsem, tessék csak megkérdezni azokat, akik egy nagyváros bulinegyede közelében élnek.

A szombathelyiek elméletben, papíron, a tévé előtt álmodozva szeretnének zajos partikat, hajnalig nyitva tartó bárokat, teraszokon zsibongó tömeget – de a gyakorlatban valószínűleg annyira hiányzik ez nekik, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Miközben ezeket leírtam, eszembe jutott: talán egyetlen időszak és egyetlen helyszín mégis kivétel volt. Valamikor a kétezres évek környékén a belső Uránia-udvar afféle vigalmi térré változott. Tagadhatatlanul volt benne egy kis mediterrán báj, lazaság és bohémság, aztán minden visszaállt az alapbeállításba.

Azt gondolom, nincs baj a szombathelyi belvárossal. Ha van, akkor az egészen más. Mondjuk ettől még lehetne gondolkodni az illetékeseknek, hogyan lehetne kicsit megdobni a helyszínt – és az sem ártana, ha nem lennénk ennyire csórók.