Gondolom észrevettétek, hogy a dolgok errefelé lassan változnak, vagy éppen sehogy.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, de ez a nyár már csak olyan, hogy strandról strandra járok, leginkább a Balaton körül.

Nyakig merülök a langyos vízben, önfeledten dobálom a gumilabdát és taposom az iszapot.

Amikor néha kimegyek a partra, ponyvát olvasok vagy csak úgy nézegetek.

Nézegetem a tájat, amelyhez milliónyi emlék köt, a meggyötört kelet-európai arcokat és a hozzájuk tartozó testeket, a büfésort, amely ugyanazokat árulja, mint a fél évszázaddal ezelőtti, első balatoni emlékeim idején.

Pedig árulhatnának bármit, soha nem volt ennyire szabad és nyitott a világ, de mi mégis ugyanúgy lángost és sört kérünk, főtt kukoricát és hekket, kolbászt és palacsintát.

És nem azért, mert ezt kényszerítik ránk, hanem mert ezt kívánjuk. Van gyros is, csak éppen azt nem veszi senki a strandon.

Miközben azt hisszük, hogy elrohan mellettünk a 21. század, valójában a mélyben alig-alig változik valami.

Ja igen, majdnem elfelejtettem: a lángos és a sör mellé kell még nekünk valami nagypapás szoft-diktatúra is. Ez sem újdonság. Hiába hívta ránk az oroszokat, Ferenc Jóska bajusza azért évtizedekig megnyugtatóan kunkorodott, és hiába volt véres a keze, Kádár Jani bácsi alatt azért mégiscsak lett hűtőszekrényénünk és még tudtunk pingpongozni a fonyódi teraszon.

És most hiába lóg ki a lóláb Mészáros Lőrinc jachtjának ablakán, mégiscsak fontosabb, hogy tereljen végre össze bennünket valaki, aki tudja helyettünk is az utat, óv és véd, lefoglalja a székünk ott valahol hátul, amíg mi sorba állunk a lángososnál.

És biz’ isten én is zavarban vagyok, amint a parti füvön hasalva látom, hogy a Surda-sapkámban én magam is ott állok a sorban sajtos-tejfölösre várva.