Bár a nevében benne van, hogy “szent”, valójában elég pogány ünnep ez. De mindegy, Szombathelyen amúgy is a dodzsem és a tűzijáték a lényeg. Na és az baj?  

Szentivánéj elég fura egy hagyomány, a szakirodalom főleg a sötétség és a világosság küzdelmét emeli ki, ami elvileg szépen belesimítható Keresztelő Szent János napjába, de azért a nagy tüzek árnyékában még ott ólálkodnak az ősi szellemek, akik alaposan be tudnak kavarni az éjszakában, összekeverve jót és rosszat, éjszakát és nappal, álmokat és valóságot.

Nosza, hát játsszunk mi is kicsit!

Álom

Felőlem maradhat a Csónakázótó és környéke. A közvilágítást lekapcsolták, a szigeten és a tóparton máglyák égnek, különös hangulatot kölcsönözve a helynek.

Tömeg nem hömpölyög, de azért vannak szép számmal, családok, szerelmesek és baráti társaságok vándorolnak, a mobilt mindenki otthon hagyta, a lobogó tüzek megfestik az arcokat. A tó körül megannyi apró helyszín bújik meg a sötétben, rajzolók és festők örökítik meg az éjszakát, kamarazenekarok komolyzenével támadnak, írók olvasnak részleteket a művekből, színészek intim darabokat adnak elő, apró színpadokon helyi és távolabbi alternatív előadók akusztikus programokkal járulnak hozzá az éjszaka mágiájához.

Joseph Noel Paton: Oberon és Titánia veszekedése

A város polgárait meghívja néhány pohár olaszrizlingre.

Éjféli fő attrakcióként a Bárka Színház ismét előadja erősen felnőtteknek szóló Szentivánéji álom című darabját, pont ahogy valamikor a kilencvenes évek végén láttam azon a bizonyos éjszakán a szombathelyi főiskola dísztermében Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Szabó Győzővel, Fekete Ernővel, Scherer Péterrel és  Mucsi Zoltánnal. Ami közben mindenki megérintheti a világosságot és a sötétséget, és aminek a végén mindenki elsápad egy kicsit.

Aztán történik, ami történik, vagy csak fekszünk a csillagok alatt az emlékműdombon, és onnan nézzük a napfelkeltét.

Valóság 

Addig vacillálunk, hogy mi legyen, amíg este kilenc óra is elmúlt, amire a kiérünk helyszínre. A Kenderesi út felől megyünk, és elsőként a bungee jumpingot pillantjuk meg. Egy fickó éppen azon gondolkodik a magasban, hogy ugorjon vagy ne ugorjon, aztán nem ugrik, így lehozzák a kosárban.

Én meg csak pislogok. Vagy öt éve nem voltam itt és közben a rendezvény olyan lett, mint a bécsi Prater. Olyan profi hánytatógépek sorakoznak a Bartók Béla körút mellett, hogy ihajja. Ha jól látom, nagyjából ezer forint egy menet.

Izgalmas vizuális jelenség a dodzsemekre szerelt címeres magyar zászlók cikázása.

Kicsit hagyom magam sodortatni a tömeggel, de ez mérsékelt élményt jelent.

A nagyszínpad és környéke éppen üres, egy óra szünet van, talán a költséghatékonyság, talán  a fogyasztás fellendítése miatt.

Ami a mi fogyasztásunkat illeti, az majdnem elcsábul a fagyival töltött kürtőskalácsosnál, de aztán mégis a Deck bisztróban kötünk ki, ahol nagyon tisztességes száraz fehérbort mérnek, igaz, ezért alaposabban bele kell nyúlunk a zsebünkbe.

Annyira letáborozunk, hogy Rúzsa Magdi első negyedóráját le is késsük.

Korábban kétszer láttam élőben az énekesnőt, egyszer Mariborban a UNICEF-gálán, egyszer Boban Markoviccsal a Sportházban. Főként ez utóbbi volt bőrborzongató.

Most ez a veszély nem fenyeget.

A magyar zenei tehetségkutató versenyek messze legtehetségesebb, legihletettebb és leghitelesebb énekesének koncertje annyira tud megérinteni, mint egy politikai sajtóközlemény.

Persze ez az ingyenes koncert nem könnyű műfaj, szentivánéjekkel, lecsófesztiválokkal, az intimitás teljes hiányával és rettenetes tömegízléssel.

Tanácstalanul topogunk a színpad előtt, megvárunk 6-8 számot, aztán elbattyogunk hazafelé.

Valahol a Deák Ferenc utca környékén járunk, amikor halljuk durranni az első tűzijátékos rakétákat.

Egyszer vissza is fordulunk, de a házak eltakarják a fényt.