Tíz jelenség, ami azt mutatja, valami nem stimmel Magyarországon


Néhány nappal ezelőtt jelentek meg a Medián közvéleménykutató adatai, amelyek nemcsak a kormánypárt masszív előnyét erősítik meg, de azt is megtudtuk, hogy 2010 óta nem voltak ilyen sokan azok, akik szerint Magyarországon jó irányba mennek a dolgok (46%).

Ez a viszonylagos és régen látott optimizmus valahol érthető.

A korábbi kaotikus, ingatag és felelőtlen kormányzási technikák után akár felüdülésnek is felfogható, hogy  az ország mind politikailag, mint gazdaságilag stabil, a munkanélküliség visszaszorulóban, a közbiztonság elfogadható, a fizetések emelkedőben, sok mindenre jut pénz, amire korábban nem, közterek és középületek sora újul meg, Budapest és a vidéki városaink talán még soha a történelem folyamán nem mutattak ennyire rendezett képet.

Mindezzel szemben van egy hitelét és hitét vesztett, széttöredezett, konformista ellenzék, a minipártok önmagukon kívül nem sok mindent képviselnek, a magukra maradt ellenzéki szavazók tevékenysége javarészt kimerül a Facebook-posztok önmegnyugtató lájkolásában és megosztásában.

Az utcai tiltakozások – talán az egyetlen olimpiai népszavazáson kívül – megmaradnak maroknyi csoportok ügyének.

Ha a csak a számokat és a felszínt nézzük, akkor még azt is hihetnénk, hogy hosszas hánykolódás után végre irányban vagyunk, innentől kezdve már csak türelem és idő kérdése, és az ország hajója megérkezik abba a kikötőbe, amelyről oly sokan és oly régóta álmodtunk.

Ha azonban félretesszük az álmodozást és érzékeny csápokkal és nyitott szemmel járkálunk az országban, nem nehéz felfedezni azokat a jelenségeket, amelyek komoly óvatosságra intenek mind az irány, mind a jövőbeni kikötővel kapcsolatosan.

Mikre is gondolok?

1. Hiányos és zavaros jövőkép

Bizonyára emlékeztek rá, néhány évvel ezelőtt a kormányzati kommunikáció egyik domináns eleme a „polgári Magyarország” volt, illetve annak a célnak a hangsúlyozása, hogy gazdaságileg utol kell érni a nyugat-európai országokat. Hogy mennyire volt mindez megalapozott, az más kérdés, mindenesetre a polgári fejlődés víziója adott valami távlatot az itt lakók számára. Ma a „polgári” jelző szinte teljesen kiveszett a szlogenek közül, és a helyére nem került semmi, hacsak nem az illiberalizmus és keletre nyitás zavaros és megfoghatatlan eszményei. Mintha a kormány nem tudná vagy nem akarná elmondani, hogy milyen jövőt is vízionál számunkra.

2. Alacsony fizetések

A masszív kormányzati propaganda ellenére még mindig gyalázatosan alacsonyak a magyar fizetések. És ami még jobban fáj: már nemcsak nyugat-európai összehasonlításban van pironkodnivalónk. Hogy a fenében lehet gazdasági sikerekről beszélni akkor, ha közben a visegrádi országok mindegyikében többet visznek haza az emberek, mint nálunk, mi több, újabban már Románia is a nyakunkra mászik. Ha olyan szuperul csinálunk mindig és mindent, akkor miért nem látszik ez a siker az átlagember számára legfontosabb és legkönnyebben mérhető mutatóban? Mi lesz az amúgy is gyengélkedő GDP-nk sorsa, ha elapadnak az EU-s pénzek?

3. A fiatalok exodusa

Gyaníthatóan összefüggésben van a fentiekkel a fiatalok százezreinek a külföldre vándorlása, amelyről egy évvel ezelőtt írtam. Ha a tömegek más országokban keresik a boldogulásukat, annak a történelem során mindig ugyanaz volt az üzenete: valami nagyon nem stimmel otthon. A kormány próbálja relativizálni ezt a jelenséget, mondván tapasztalatszerzés, világlátás stb., de a valóságban nagyon nagy a baj. A legképzettebb, legkreatívabb, legdinamikusabb munkaerő hagyja el az országot, és a többségnek esze ágában sincs hazajönnie. Míg korábban a főiskola, egyetem után – jórészt kényszerből – gondolkodtak el a távozáson a fiatalok, ma már közép- sőt általános iskolásként is ez a cél lebeg számos tizenéves szeme előtt. Több mint riasztó.

4. Az egészségügy és a közoktatás ridegen tartása

Hiába a számokkal való dobálódzás, az új épületek és ilyen-olyan beruházások, a valóságban mindkét stratégiai terület mintha mellékes szereplő lenne a hatalom számára. Egyiknek sincs önálló minisztériuma, egyikről sem folynak érdemi viták, nem csapnak össze körülöttük elképzelések, jobbító szándékú ötletek, nagyívű víziók. Mintha megállt volna az idő, és akinek lehetősége lenne, inkább nem húzza fel az órát. Jobb bele nem gondolni, hogy miért is.

5. A sajtó einstandolása

Az ellenzéki riogatások ellenére Magyarországon sajtószabadság van, azaz mindenki azt ír, amit akar, és a jogszerű médiatartalmakat sem korlátozza senki. Akkor mégis mi a baj? Az, hogy az utóbbi évtizedben átalakult a sajtófinanszírozás, egyre nehezebb, bizonyos esetekben szinte lehetetlen megélni a piacról, és ezt a jelenséget használja ki a hatalom. Így az egyenlők között megszülettek a még egyenlőbbek. A kormányzati, önkormányzati és kormányközeli oligarcha-pénzekből felfújt lakájmédia főként a hagyományos területeken (MTI, közmédia, országos és helyi nyomtatott sajtó, tévé, rádió, plakátok stb.) nyomul, ott elfoglalva szinte minden pozíciót, de egyre jelentősebb az internetes jelenléte is. A hagyományos újságírás helyett gyakorlatilag masszív politikai propaganda folyik, amelynek célja nem a tájékoztatás, annál inkább a központilag kitalált üzenetek sulykolása, az aktuális ellenfelek földbe döngölése, a baráti politikai elit védelme és hatalomban tartása. Nem egészen világos, hogy egy demokratikus berendezkedésű országban miért is van szükség egy közpénzekből finanszírozott gigantikus pr-gépezetre.

6. Folyamatos riasztási állapot

Ha kinézünk az ablakon, végigsétálunk a belvárosokon, leterítjük a pokrócot a Balaton-parton, azt látjuk, hogy béke van és – valljuk be! – viszonylagos jólét. Ehhez képest állandó riasztásban élünk. Áskálódott már ellenünk a spekulánstőke majd az Egyesült Államok, az energiacégek, Soros György, Brüsszel, Angela Merkel és még ki tudja kik, nem is beszélve a „migrációs nyomásról”, amelyről napi szinten kell beszámolnia a lakájmédiának. Mintha csak egy, az átlagember számára láthatatlan és titokzatos hétfejű sárkánnyal kellene újra és újra megküzdenie a bölcs és bátor vezetőinknek. Akik  szerencsénkre a helyükön vannak és minden nap legyőzik a láthatatlan szörnyet. De ki küzd meg a saját belső problémáinkkal? Arról nem is beszélve, hogy a nagy ellenségkereséssel és bezárkózással – akármi is ennek a célja –  szerintem – fordítva ülünk a lovon.

7. Mamelukok blokkolják a társadalmi mozgást

Nem, egyáltalán nem lehetetlen ma Magyarországon szakmai és üzleti sikereket elérni, tehetséget kibontakoztatni. Csak éppen egyre nehezebb. Egy növekvő vállalkozás jó eséllyel eléri azt a pontot, amikor már politikai kapcsolatokra lesz szüksége a továbblépeshez, és a tehetségnek – legyen az bármilyen – sem árt, ha megtanulja a kompromisszumuk szükségességét. Legnehezebb a helyzet talán az állami és önkormányzati szervezeteknél, ahol egy bizonyos szint felett a vezetők kiválasztásában szinte semmi szerepet nem kap a szakmai alkalmasság, helyette a politikai megbízhatóság és a lojalitás a legfőbb érték. Ezek a mamelukok aztán hatékonyan blokkolják a társadalmi mobilitást. Talán nem véletlen, hogy az államigazgatásban dolgozó ismerőseim szinte mindegyike rosszkedvről, frusztrációról és szakmai káoszról számol be.

8. Értelmezhetetlen sportőrület

Nemcsak közgazdaságilag, de józan választói ésszel is értelmezhetetlen a stadionprogram. Még a legvérmesebb fociszeretők is a fejüket csóválják az új szombathelyi stadion 15 milliárdja kapcsán, és az olimpia terve sem igazán hozza lázba ismerőseimet. Mégis tombol a sportőrület, titokzatos összegű TAO-pénzek jönnek és mennek, úgy, hogy közben a tömegsportról elfeledkezünk, és nem úgy tűnik, mintha az élsportunk tobzódna az eredményekben. A miniszterelnöki ház mellé épített stadionból kiindulva nem tudok másra gondolni, minthogy itt egy ego tripről van szó, amelynek szürrealitása szinte tabu a tűzközeli körökben. Sóhajtva és álmodozva gondolunk arra, mi lenne, az ország első emberének olyan hobbija lennének, mint az oktatás, az egészség, a tudományos kutatások vagy a természet.

9. A korrupció természetessé válása

Szűkebb és tágabb környezetében mindenkinek vannak élményei a korrupcióval kapcsolatosan, de amíg a korábbi kormányok alatt ezeken felháborodtunk, ma már elkönyveljük és elfogadjunk, mint a rendszer velejáróját, legyen az a községi polgármesterek kis stiklijei vagy a gigantikus EU-projektek. Egy évtizeddel ezelőtt a Horn-kormány belebukott az úgynevezett Tocsik-ügybe. A bíróság szerint az ügyvédnő akkor 804 millió forintot vett fel, java részét jogosulatlanul. Az ügy akkor évekig uralta a magyar sajtót. Ez a tétel ma már nevetséges, hiszen a tízmilliárdok gyanús mozgását leleplező újságcikkere sem kattintunk rá az interneten, csak bólintunk magunkban, hogy „na igen, így megy ez”.

10. Levegőnek nézett értelmiség és művészet

Masszív jobboldalinak számító ismerőseim is egyre nagyobb fenntartásokkal és egyre élesebb kritikákkal figyelik a kormány tevékenységét, de ez utóbbi ettől nem különösképpen zavartatja megát. A szellemi munkából élők egy csoportját begyűrte maga alá, akit nem sikerült, az sem számarányát, sem hatását tekintve nem számottevő, éppen úgy egy szavazatuk van, mint a tömegmédia által könnyen befolyásolható hatalmas massza eleminek. Ebből a szempontból az értelmiség fogalma többé nem is értelmezhető. A művészet is csak addig érdekes, amíg politikai érdeket szolgál pro vagy kontra. Ha az első csoportba tartozik, akkor alaposan kistafírungolják anyagilag, ha kellemetlen dolgokat mond, akkor a pénzcsapok szűkösek vagy teljesen elzáródnak, elmaradnak az állami és önkormányzati megrendelések, ritkulnak a médiajelenlétek. Ez általában elég is az ellehetetlenedéshez, ha úgy tetszik, a levegővé váláshoz. Ha végignézünk a mai politikai eliten, feltűnő a szabad kortárs művészettől való idegenkedés. Nem tippelném meg az okokat.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés