A viccpárt sikere annyira azért nem vicces.

Vasárnap koradélután lendületesen vágok át vágok át a szombathelyi Fő téren.

A színpadról valami rock szól, amit a 31 fokos hőségben kb. egy tucat ember hallgat az izzó betonplaccon, másik kétezer a környékbeli utcákban, amint épp próbálnak szunyni egyet vasárnap délután.

„Ó, hát magyar dal napja van, kiegészítve a mostanában kötelező kulturális elemmé vált gasztrofesztivállal” – jut eszembe.

A szemem sarkából látom, hogy egy tekintélyes méretű Maggi-szekció is van, ahol az ismert levesmárkát és a bográcsozást kötik össze marketinges fenegyerekek.

Biztos van, akinek pont ezt a kombináció hiányzott eddig az életéből.

Ezért még nem lassítanék, csakhogy a szemem másik sarkában meg feltűnnek a Kétfarkú Kutyapárt poszterei.

Előző napokban a fővárosban voltam, ott is belefutottam jónéhányba, ezeknél sokkal nagyobbakba, és pont arra gondoltam, hogy vajon mennyire fővároscentrikus a jelenség.

Ezek szerint nem kizárólagosan.

Nem derítettem fel az egész szombathelyi belvárost, de azt láttam, hogy a Fő tér mellett a Bejczy utcai kandeláberekre is jutott, épp szemben a városházával.

A napokban tettem ki ezt a mémet, amely azon próbált viccelődni, hogy az egyetlen komoly ellenzéki párt a Kétfarkú, de a végén még kiderül, hogy valóságban is így van.

A Jobbik alól azzal húzták ki a szőnyeget, hogy a kormány talált egy embercsoportot, akit zökkenőmenetesen lehet utálni, Gyurcsány Ferencre és Molnár Gyulára pedig inkább a kormánynak van szüksége, mint a baloldali szavazóknak, az LMP max. esti altatónak jó.

A Kétfarkú Kutyapárt plakátjai egyébként olykor humorosak, máskor nem, nekem mindig tetszett, ha valaki a hatalomból viccet csinál, most is derülök az olyanokon, hogy „Tudta? 70 menyét könnyen eldugíthat egy átlagos méretű csatornát”, a felhőtlen kacagást azonban némileg beárnyékolja a magyar politikai élet egypólusú, csendes pártállammá válása.

De ezen sem hisztizem, inkább kíváncsian várom, hogy mi sül ki ebből.

Azon már túlvagyok, hogy bosszankodjam vagy megmondjam a tutit az októberi népszavazás ügyében, aki elmegy, az elmegy, aki otthon marad, az otthon marad, a nap ugyanúgy felkel, a világ ugyanúgy változik, legfeljebb 20-30 év múlva – szokás szerint – elcsodálkozunk majd azon, hogy milyen naivak is voltunk egykoron.

És akkor majd tényleg feltehetjük magunknak a kérdést: „Tudtam?”