Mi lenne, ha egyszer próbálnánk egyenesen ülni a lovon, ahelyett hogy egyik vagy másik oldalra zuhanunk?

Óh, tudjuk az nagyon jól, hogy a tények felkutatása és ellenőrzése nem tartozik a nemzeti erényeink közé.

Döntéseinknél módszeresen a gombhoz varrjuk a kabátot, ha zsigerből tetszik valami, akkor keresünk hozzá érveket, ha nem tetszik, akkor majd ahhoz.

Az érveink minőségével és mennyiségével nem nagyon bíbelődünk, megteszi egy jól hangzó szlogen, egy félmondat, amit a villamoson csíptünk el egy beszélgetésből.

Márpedig a valóság jellemzően keszekusza.

Itt van például a finn közoktatás, melyet az egyik tábor agyonhallgat (tényleg kínos összehasonlítani a reménytelenül leszakadó magyar iskolarendszerrel), a másik viszont az egekbe emeli (már csak azért is, hogy a kormánynak ezúton is betegyen).

A valóság az, legalábbis az Economist szerint, hogy a finn oktatást működtetők kezében sincs ott a bölcsek köve.

Ami nem nagy meglepetés: amiről túl sok jót és szépet hallunk, arról előbb-utóbb általában kiderül, hogy mindig is szépséghibás volt, csak a saját vágyainkat vetítettük bele.

Szóval a cikk szerint a finnek hasonlóan járhatnak az oktatásukkal, mint a Nokiával: a siker csúcsán elakadnak, képtelenek a továbbgondolásra, innovációra.

Úgy látszik, náluk ez a nemzeti karakter.

A finn oktatás valóban csodás eredményeket produkált. Az ezredforduló környékén a finn diákok uralták a PISA teszteket olvasásából, matekból és természettudományokból, ráadásul úgy vették fel a versenyt a félelmetes kimeneti szinteket produkáló ázsiai országokkal (Japán, Dél-Korea, Szingapúr stb.), hogy közben a diákokat nem dolgoztatták hullára. (A Youtube-on láttam egy olyan kínai iskolát, ahol a tanítás reggel 5.30-kor kezdődik és este 10-ig tart.)

Fotó: Huffingtonpost.com

Ehhez képest a legfiatalabb finn kisdiákok már délben hazamehetnek, nagyon kevés vagy semmi házi feladattal.

A legkülönbözőbb képességű gyerekek  együtt ülnek az asztaloknál, beleszólásuk van, hogy mit és hol tanuljanak, az ebéd ingyenes, a dolgozatok ritkák.

A szakértők a világ minden tájáról sereglenek Finnországba, hogy a helyszínen tanulmányozzák a siker titkát.

Csakhogy az utóbbi időben repedések mutatkoznak a sikereken: 2009 és 2012 között az ország egyre gyengébben teljesített a PISA-teszteken (az újabb adatok év végén jönnek majd ki), különösen a bevándorlói háttérrel rendelkező diákok húzzák le az eredményeket, de baj van a finn gyerekekkel is, különösen a fiúkkal.

Ez utóbbiak körében nem ritka (nyolcból egy), hogy 15 évesen nem tudnak annyira olvasni, hogy képesek legyenek az önálló tanulásra.

Az Economist szerint a másik probléma, hogy a gyerekek nem igazán érzik jól magukat a finn iskolákban. A 14-15 éves diákok fele szerint a tanárok nem törődnek velük, a tanulói környezettel is elégedetlenek, a lányok 20-25 százaléka fordul az iskolai tanácsadókhoz segítségért.

Miközben néhány ország az újabb generációra, a megváltozott fiatalságra nagyobb iskolai fegyelemmel válaszol, addig a finnek kitartanak a diákközpontú oktatás mellett: az új tanterv továbbra is a tudás használhatóságára és a tanulásra mint örömszerzési forrásra összpontosít, sok zenével, költészettel és képzőművészettel.

Sokak szerint a korábbi PISA-sikerek titka – a tanárok kimagasló anyagi és erkölcsi elismerése mellett – az volt, hogy a diákokra otthon szülőktől ragadt rá a tudásvágy, a tanulás fontosságának az ideája és a szorgalom.

Ez utóbbiak viszont – egyébként a világ számos országában – eltűnőben vannak.

Hozzá kell tenni, hogy a finnek nagyobb része nem különösképpen aggódik a PISA-eredmények miatt, mondván, azok még most is igen szépek.

Ami igaz is.

Mi egyelőre ott tartunk, hogy – szokás szerint – a gombhoz varrjuk a kabátot, azaz utólag próbálunk valami értelmet adni a hirtelen felindulásból elkövetett közoktatás-központosításnak, közben az illetékesek különböző munkacsoportokban azt igyekeznek letisztázni, hogy kinek a feladata megvenni az iskolai vécépapírt.

És majd ha ez utóbbi eldől, akkor majd eladjuk mint előrelépést.