Persze jólesik, ha sok ezren elolvassák a cikkemet, lájkolgatják, osztogatják, vagy amikor megállítanak ismerősök az utcán és szembedicsérnek, hogy a múltkori írás, na az milyen jól sikerült.

Én ilyenkor általában zavartan mosolygok, kinyögök valami köszönömfélét, és jó esetben nem veszem el a beszélőtárs kedvét azzal, hogy kifejtem, mennyire nehezen megfogható a hatásfoka a billentyűk ilyen jellegű nyomkodásának.

És mennyire tisztább öröm, ha konkrétan is hozzá tudok járulni a világ jobbá tételéhez.

Nem, itt nem Tibet felszabadítására, a jegesmedvék életterének megőrzésére vagy az orbáni diktatúra megállítására gondolok.

Külvárosban nevelkedtem, szeretem a kézzelfogható dolgokat.

Például ha lerakok egy aljzatbetont, ha kijelölöm a kerti utat vagy lecserélem a kilincset.

Azt hiszem, a legjobban a villanyszerelési munkákhoz vonzódom, talán azért, mert a masszív fizikai megoldásokat (vésés, dobozolás, gipszelés, vakolás stb.) színezi egy kevés logikai és kreatív mellékszál is.

No és persze azért, mert ott a végeredmény.

Néhány órát vett igénybe a világ jobbítása, melynek során felvilágosítottam a pince ezen zugát. Aztán majd jön a vakolat is, az is hálás munka.

Ki tagadja le, hogy a világ kicsit jobb lett azáltal, hogy ma egy olyan pincehelyiségben is fény gyulladt, ahol több mint száz éve nem volt.

Ennél már az csak töltött el nagyobb örömmel, amikor korábban villamossági szakboltban a malteros melósruhában hanyagul és magabiztosan odavetettem az eladónak, hogy: „Kellene három darab négyes wago”.

A férfi szó nélkül csúsztatta be a zacskóba a kért cuccot, láthatóan fel sem merült benne a sápadt, humán értelmiségi gyanúja.

Engem pedig ugyanaz a büszkeség öntött el, mint amikor európait játszom a bécsi kávézók teraszán.