Én is megcsócsálom a menekültes csontot


Nehéz erről úgy írni, hogy ne találja az ember magát egy csinos dobozban, olyanok társaságában, akivel nem szívesen mutatná magát együtt, és akikkel sok közös nevezője sem lenne egy jóízű beszélgetéshez, még a bevándorlásról sem.

No de ha erről nem mondom el, ami kikívánkozik belőlem, akkor miről? Meg hát valószínűleg úgyis erre megy ki a játék. Amíg mi erről szájkaratézunk, addig nem másról.

Kezdjük azzal, hogy engem soha nem tudott őrült izgalmi állapotba hozni ez a magyar dolog.

Egyszerűen csak elfogadtam a sorstól, hogy nekem ez jutott. Valószínűleg több ránc van az arcomon (lásd alant), mintha Dániában láttam volna meg a napvilágot, de sokkal rosszabbul is járhattam volna mondjuk Szomáliával vagy Afganisztánnal. Sok mindennel vagyok még így, hadd ne soroljam.

Ha már úgy alakult, hogy itt dobott partra az élet, igyekszem örömömet lelni a Mecsek völgyeiben növő óriás lapulevelekben, a langyos nyári Balatonban, a dunai halászlében, a budapesti villamosban, a szekszárdi borokkal és barátokkal töltött estékben. És akkor itt van még az egyetlen nyelv, amiben igazából kiismerem magam. És itt gyorsan abba is hagyom, nehogy most meg valami olcsó romantikus dobozba essem.

Soha nem lett sokkal domborúbb attól a mellkasom, hogy én honnan jöttem, de soha nem is éreztem a legcsekélyebb kisebbrendűségi érzést sem, ha Bécsbe, Párizsba vagy Londonba vitt az utam.

Ha jól számolom, életemben háromszor szégyelltem kicsit, hogy magyar vagyok.

Először, amikor a horvát tengerparton egy nagy létszámú és nagyhangú, kigyúrt és kiplasztikázott magyar társaság terepjáróikkal és vodkásüvegeikkel elfoglalta a parti járdát, és mindenki őket kerülgette napokig.

Másodszor a bécsi MUMOK-ban, amikor egy igazi bunkó, zizegő melegítős apuka teli torokból magyarázta a családjának, hogy miért tudna ő is hiperrealista képeket festeni, a ruhátlan nőkről pedig extra véleménye volt, aminek szintén hangot adott harsány magyarsággal.

A harmadik, hasonlóan enyhe szégyen ma futott át rajtam, amikor megkaptam „a bevándorlásról és a terrorizmusról szóló” nemzeti konzultációs papírt.

Nem azt mondom, hogy ne beszéljünk róla.

Már rég kellett volna. Hogy tudniillik hogyan lehet végigmenni azon a keskeny pallón, ami a humanizmus és a racionális érdekek között van. Lehet-e, kell-e Európát és Magyarországot menteni, tudjuk-e az egész migrációt, vagy legalább egy részét a javunkra fordítani, vagy éppen ellenkezőleg, akkor járunk-e jobban, ha építünk egy falat, mint a zsidók Izraelben vagy az amerikaiak a mexikói határon.

El lehetne ezen vitatkozni, pro és kontra, ha meg nem, akkor döntsék el a választott képviselők, ha áfát tudtak emelni anno, és alkotmányt  módosítani kéthetenként, akkor valószínűleg ezt is el tudnák dönteni magukban.

Hogy jó döntés lenne, arról nem vagyok meggyőződve, de legalább nem lógna ki annyira a lóláb, és nem lenne előttem az asztalon ez a kínos kérdőív.

Nem azért érzem az enyhe szégyent, hogy mit gondol rólunk a „művelt nyugat” (semmit) vagy az ideiglenesen idevándorlók (semmit), hanem azért, hogy mit gondol rólunk, rólam a kormány.

Hogy tényleg bevesszük ezt a sületlen maszlagot, hogy rendben találjuk, hogy cinikus módon emberi sorsokat szórnak elénk kommunikációs csontnak, és hogy majd indokot, célt és levezető csatornát találunk felhalmozott elkeseredésüknek és frusztráltságuknak. Hogy ettől majd ők népszerűek lesznek, mi rájuk szavazunk, és akkor még egy kicsit jó lesz nekik és ott.

Tegye fel a kezét, aki látott a közelében letelepedett gazdasági menekültet!

Ön sem teszi fel? Nos, egyelőre valószínűleg ez jellemzi jobban a problémáinkat.

De nyilván soha nem fognak megkérdezni bennünket erről.

Hát vigasztalódjunk, hogy vannak ennél sokkal rosszabb helyek is.

De azért jó lenne ennél lejjebb nem csúszni. Ezért született ez a blogbejegyzés.

“Levelet kaptam, life!”

Izgalommal bontom fel a borítékot. “Orbán Viktor személyesen küldte. Vajon mi lehet benne?” – mondom magamban.

“Wow! Van benne válaszboríték is. Tök rendesek.”

“Hoppá. Egy sorozat korrekt kérdés. Ezek tényleg számítanak a kisemberek véleményére!”

“Na, akkor olvassuk el figyelmesen. Az ország jövője nem játék!”


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés