Ahogy észrevettem, nem voltam egyedül azzal a tízes éveim végén, a húszas éveim elején, hogy szerettem volna választ kapni az „az élet nagy kérdéseire”.

Így aztán faltam a nagy, filozófiai tárgyú könyveket, de minél inkább beleástam magam más emberek gondolataiba, annál inkába látszott elbizonytalanodni minden, világ csak nem akart összeállni egy kerek egésszé.

Aztán egyszer valahol valaki azt írta, hogy minél mélyebbre ásunk, annál inkább tűnik úgy, hogy minden igaz, mint ahogy mindennek az ellenkezője is.

Ebből a szempontból igaz például, hogy a legjobb dolgok nagyon sok pénzbe kerülnek, de ennek az ellenkezője is: a legjobb dolgoknak semmi közük a pénzhez.

Egy múltkori könyvcserebere során például hozzájutottam egy Moravia-regényhez (Az unalom, 1960), aminek roppant módon megörültem, hogy miért, annak előzményeiről korábban már írtam.

Alberto Moravia direkt módon nem akar válaszolni az élet nagy kérdéseire, viszont úgy ír, hogy eszünkben sem jut ezt rajta számon kérni, és ha nagyon patetikusak akarunk lenni, még azt is mondhatnánk, hogy mondataiban mégis ott van a válasz. Ami nagyjából annyi, hogy ne kérdezősködjünk feleslegesen, inkább figyeljünk oda a formára, mert talán itt van elásva a kutya.

Az író például egy helyen így jellemzi az amúgy szexuális túlfűtött főszereplő leányzó csókját:

„Cecília engem nem tudott megcsókolni, azaz kapcsolatunk nem tartozott a csókkal kifejezhető kapcsolatok közé. Cecília ajka bizony hideg, alaktalan és ernyedt marad, mint valami kislányé, aki mielőtt megöleli apját, széllel szemben futott egy darabig.”

Ja, igen, fentebb elfelejtettem írni: a könyv nem került pénzbe.

És olvassatok mindennap!