Talán ti is észrevettétek, hogy alig észrevehetően, de mégis változik a világ különböző dolgaihoz való személyes hozzáállásunk.

Legalábbis az enyém változik.

Tavaly írtam is, hogy egyre jobban vonzanak a jó minőségű dolgok. Szerencsére egyelőre nem minden, de aggasztó mértékben szaporodnak az ilyen jelek.

Más típusú változások közé tartozik az, hogy napról napra szimpatikusabbnak találom a tömegközlekedés különböző fajtáit.

Autórajongó soha nem voltam, de azért az tetszett, amikor annak idején be tudtunk pattanni a zöld 1300-as Ladába, majd aztán egy kis piros japánba, hogy ismeretlen tájakat, városokat, kultúrákat fedezzünk fel a kontinens fő- és mellékútjai mellett.

Fel is fedeztük szép számmal, és ezekben a kalandokban kisebb-nagyobb mértékben mindig benne volt az autó szabadságának az édes íze.

Most meg, nocsak, újra felfedezem a tömegközlekedést.

Szombathelyi helyi járaton ugyan nem ültem már vagy 10 éve, merthogy ez a szolgáltatás semmilyen tekintetben nem versenyképes a biciklimmel, de Budapesten egyre nagyobb élvezettel ücsörgöm buszon és villamoson. Ha külföldön, idegen nagyvárosban vagyok, igyekszem sokat tömegközlekedni, igazából úgy lehet belemerülni az ottani létbe.

Igaz, a távolsági autóbuszok iránti lelkesedésemnek nem használ, hogy annak idején négy évig „bejáró” voltam; de talán még ez a szál sem reménytelen.

Jelenleg a vonat a kedvenc.

A légkondícionált IC-ket annyira nem kedvelem, a túl steril a környezet, a hermetikus bezártság is levon az értékéből, de a jó, vagy akár közepes karban levő gyorsvonatok a szabadság érzetét adják. Ha nem is az a bizonyos mámorítót, de legalább a biztosan jelenlevőt.

És hát manapság a szabadság, vagy legalább annak érzete nem divatos árucikk, meg kell becsülni azt, ami van belőle a pult alatt. Ha a gyorsvonaton, akkor a gyorsvonaton.

A kellékek: zsemléből készült házi szendvicsek (2 db.), fél liter víz, egy darab vastag, jó könyv, ami segítségével pillanatok alatt elrepül a 4-5 órás út. Esetleg egy jegyzetfüzet és toll.

A Dráva szabadsága

Közben nézegetem a tájat, főleg ha az a kedvencem, a még szabályozatlan, szabadon csapongó Dráva, de lekötnek a lerobbant állomások, az utasok, a közöttük levő párbeszédek, és általában minden, ami csendes vagy hangot ad, áll vagy mozog.

Bélavár állomás

A világ felfedi titkait, ha szabad szemmel nézzük.

Óh, ti szegény, elfeledett, közepesen lerobbant gyorsvonatok.