Német történeteim 2


Akárhonnan nézem, ereimben komoly részegségnyi német vér is kering.

Apai ágon nagymamán ugyanis tisztességes sváb asszony volt, olyan, aki „sch”-val írta rövidke lánykori nevét, és aki a magyarnál sokkal jobban beszélte annak a távoli országnak a nyelvét, ahol ő maga ugyan soha nem járt, és láthatóan nem is nagyon izgatta annak mibenléte.

Ha nagyszüleim és ismerőseik összejöttek, a társalgás németül zajlott. Ha a pécsi körzeti rádión este a német nyelvű kívánságműsor ment, azt hallgatni kellett. Olykor nem tudtam kibújni a kérés elől, és egy-egy bécsi keringőre fel kellett kérnem a kiskonyhában a mamuszban pörgő mamát. Ezt nagyon szerette, feltehetően nem az én tánctudásom miatt.

Mindez végtelenül természetesen zajlott, cseppet sem volt túllihegve az – amúgy is zavaros – etnikai vonal, két generáció múlva pedig egészen elvékonyodott a németesdi, annak ellenére, hogy a háború utáni sváb kitelepítések és egyéb családi történetek azért elég mélyen bennem maradtak a nagymama előadásában. (Lásd Gyamathy Lívia Együttélés című filmje.)

Ennek azonban valószínűleg kevés köze van ahhoz, hogy a nagy és felszínes Amerika-ellenesség mellett mindig is zavart az újabb generáció mostanság dívó, enyhe németellenessége is, ami például a német nyelvről alkotott, sarkosan negatív véleményben érhető tetten. Hozzáteszem gyorsan, azt hiszem, minden felszínes és divatos sztereotípia bosszant, kivéve talán, ha megértő és elfogadó humorral keverik a szándékos politikailag inkorrektséget. Ezt most engedelmetekkel nem fejteném ki.

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818 körül)

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818 körül)
Ennek a festménynek a részlete található a szóban forgó könyv borítóján és a könyvlapok alsó sarkaiban.

Szóval a Németországgal és a német kultúrával való kapcsolatom – fogalmazzunk úgy – nem volt túl intenzív. Régebben egyszer átutaztam ugyan az országon, de csak annyi maradt meg bennem, hogy nagy, kissé unalmas, lakói hatalmas söröket isznak a kolbászokhoz az utcai kiülős helyeken, a kölni katedrális mellett van egy McDonald’s, ahol fizetni kell a vécéért, illetve a Fekete-erdőben van egy panzió, ahol aludni lehet. Ja igen, és Passauban az egyik folyóparton magától kigyulladt és leégett egy autó mellettem az utcán.

Gyanítom, hogy ezzel nem kaptam és adtam teljes képet erről a 80 milliós országról.

Ami a kultúrát illeti, mindenekelőtt Joseph Beuys, ezenkívül néhány zenekar (Kraftwerk, Einstürzenede Neubauten, Arzte stb.), néhány író (Böll, Grass, stb.) néhány filmes (Herzog, Wenders, Fassbinder) és újabban Beethoven, Wagner és társaik.

Szégyen ide, szégyen oda, de a listát nem tudnám sokkal hosszabbra nyújtani.

Így érthető kíváncsisággal álltam neki a Modern Dekameron sorozatban megjelent 20. századi német novellásgyűjteménynek.

Hogy hamar megállapítsam, hogy az osztrákoknál sokkal idegenebbül mozgok ezen a pályán, még az indiai miliőbe is áramvonalasabban be tudtam simulni, mint ezekbe a hideg-rideg német történetekbe, ahol is az íróknak – akiknek láthatóan szinte kötelező volt sertepertélni a Gruppe 47 körül – vagy háborúról van üzenetük, vagy a kispolgári létről.

Értem én, persze, de akkor is.

Megjegyzem, hogy a több tucat novella között mindössze egyetlen egy, „A legkedvesebb családi történet” című volt humoros, ám az már a cseppet sem humoros, inkább zavarba ejtő, hogy annak írója Jureck Becker egy zsidó, aki a lódzi gettóban nőtt fel.

Na mindegy.

De azért ahogy haladtam előre az írókban, a novellákban és a huszadik században, úgy engedett a fagy közöttem és a történetek között.

Először – némi meglepetésre – azt állapítottam meg, hogy az irodalomtankönyvek összeállítói nem sokat tévednek, amikor azokat a huszadik századi német írókat emelik ki, akiket kiemelnek: Thomas Mann, Bertold Brech, Hermnn Hesse vagy Heinrich Böll. Ők tényleg a többiek fölé tornyosulnak.

Másrészt azt is bevallom, a többiek között nagyon sok olyan van, akiknek még a nevét sem hallottam, ugyanakkor rendkívüli íráskézségről tesznek tanúbizonyságot.

Először még azt hittem, meg tudom jegyezni azokat, akitől további olvasmányokat kellene beszereznem, de aztán rájöttem, hogy lehetetlen nem összekevernem az olyan neveket, mint Steirnheim, Enzensberger, Bergengruen, Langasser, Andres vagy Andersch.

Talán a nagymamámnak jobban menne.

Nekem meg mégiscsak el kellene egyszer mennem és alaposan körülnéznem Németországban. Az igaziban.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

2
Szólj hozzá!

Please Login to comment
1 Comment threads
1 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
mmCsilla Recent comment authors
  Subscribe  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Csilla
Vendég
Csilla

Szeretettel várunk 🙂

mm
Vendég
Józing Antal

Hát, látod, mondasz valamit. Csak mindig egyszerűbb megírni egy ilyen blogbejegyzést, mint útra kelni.