Akárhogy kutakodok emlékeimben és az interneten, nem jut eszembe annak a játékfilmnek a címe, amely a késő hetvenes, kora nyolcvanas években készülhetett, és az olasz neofasiszta fiatalok szorgos mindennapjait járja körül.

Annak idején a hazai mozik is bemutatták, valószínűleg abból a pedagógiai célból, hogy elrettentő példát mutassanak a szocializmust építő derék magyar fiataloknak.

Csak hát ismerőseim közül több is akadt, akinek cseppet sem az elrettentés jutott eszébe arról az életformáról, amely idegenkergetés mellett magába foglalta a lázadás férfiasan primitív ízét, amely meglehetősen felbosszantotta a képmutató kispolgárokat.

Az említett olasz film – a mellesleg szintén olasz származású – Martin Scorsese rendező legújabb alkotása kapcsán jutott most eszembe.

A három óra hosszú A Wall Street Farkasa ugyanis egy olyan – valóban létező – férfinak mondja el a történetét, aki kellően tehetséges és kellően gátlástalan volt ahhoz, hogy pénzügyi svindlikkel százmilliókat keressen dollárban a messzi New Yorkban. Hogy aztán ennek java részét el is költse házra, autókra, jachtra, kábítószerre és nőkre, illetve ezek különböző keverékéből álló életvidám orgiákra.

A főhős a végén elbukik ugyan, de a Savaria mozi nézőterén valószínűleg nem kevesen voltak olyanok, akiknek számára vonzó példa lehet a főhős Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) karrierje, merthogy a világ mostanság és errefelé arról szól, hogy felfelé úgysem lehet másként jutni – legyen az politika, üzlet stb. – csak hazudva, másokat átdobva, kifosztva. Nincs ebben semmi különös.

Ráadásul Belfort történetében ott lapul az amerikai álom, amely megvadítva a kölyökképű Leonardo DiCaprióval eltompítja azt az apróságot, hogy pénz postások, tanárok és egyéb lúzerek kis bankszámláiról vándorol át a nagy bankszámlákra. De úgy kell nekik, miért nem vigyáznak jobban, vagy inkább miért nem lesznek ők is brókerek. Előttük is ott a lehetőség.

A film amúgy irgalmatlanul professzionális, lüktet, sodor, kápráztat és elvarázsol, a történet önmaga, a nagyobb jelenetek és az apró részletek egyaránt, de legfőképpen a pénz megjelenítésének plasztikussága.

Ha túl direkt lenne a mondanivaló, akkor biztos azt mondanám, hogy didaktikus, ebben a formájában viszont túl maszatos a történet.

Scorcese nem kényszerít minket gondolkodásra vagy etikai állásfoglalásra, a mozi nézőterének a sötétjében élvezettel belemerülünk a sztoriba, mint a főhős a dollárban, kokainban és női ölekben, bámuljuk a dolláresőket, a meztelen lányokat és a „Félelem és reszketés Las Vegasban”-t időző, humort sem nélkülöző jeleneteket.

És hát ennyi. Egy felületes és harsány életforma felületes és harsány filmje, amit bizony – tegyük szívünkre a kezünk – nemcsak csodálni, de szeretni is lehet.

Van, akinek elég, van, akinek nem.

Nekem például kimondottan izgalmasnak tűnt az FBI ügynök személye (szerény kis győztes hangya), vagy azok a Wall Street-i nagyfiúk (cápák, tigrisek, krokodilok), akik csak említés szintén jelennek meg a filmben.