Nem lehet elfutni a végzet elől – hogy ezzel az erős, Coelho-szintű bölcselkedéssel indítsam ezt a posztot.

Az erős felütésre már csak azért is szükség van, mert a helyzet maga is erős: konyhafelújítás mint végzet.

Az eseményre 23 év után kerül most sor.

Felőlem maradhatott még volna minden így 23 évig, beleértve a már a vásárlás pillanatában gázos pozdorja-konyhabútort, a megörökölt, mélyhűtő nélküli Lehel-hűtőszekrényt és a honi ipar egykori büszkeségét, a Karancs gáztűzhelyt.

De meggyőztek, hogy eljött az idő a váltásra.

Így aztán munkásnadrágot öltöttem, és miután kiürítettem a helyiséget, kezembe vettem a vésőt, a kőműves-kalapácsot és nekiláttam a villaszerelés első fázisának, a vésésnek.

A munkafázis nagy előnye, hogy nem terheli túl az agyat, így – kis kreativitással – felfogható afféle nyári pihenésként is.

Konyha, lenézek

És amikor magamra húztam a „Zobák-kesztyűt” (cinkos mosoly a komlóiaknak), lenéztem a cipőmre, felmásztam a létrára és elkezdtem csapkodni a véső végét, pont úgy éreztem magam, mint 23 éve, amikor a korábbi villanyszerelést csináltam ugyanitt.

Édes Jézus, azóta olyan sok minden történt, hogy ha leírnám a részleteket, nemhogy egy blogbejegyzésben, de egy könyvtárban sem férne el.

És mégis, mintha nem változott volna semmi.

23 év múlva 72 éves leszek.