Nem tudom, mennyien ismeritek közületek azt az érzést, hogy ismét végigsétáltok gyermekkorok egykori helyszínein. Úgy, hogy ez kellően messze van, ti kellően ritkán látogattok haza, az elköltözés kellően régen történt és a helyszín is kellően sokat változott.

A fotón – talán felismertek ebben a környezetben is – én vagyok ma délelőtt, mellettem az egykori játszóterem és az egykori mászókám.

A játékok közük csak ez és a két – a fotón nem látható – focikapu maradt meg.

Érdekes érzelmi játék ez a gyermekkori helyszínbejárás. Nem igazán lehet belőle győztesként kijönni.

Nem csak az olyan dolgokról van szó, hogy a kedves és vidám általános iskolámból szociális otthon lett, melynek udvarán kerekesszékes öregek napoznak, vagy hogy a presszó ajtaján, ahol fagyiztunk és sütiztünk a bizonyítványosztás után, most hatalmas, rozsdás vasrács csúfoskodik.

A helyzet, barátaim, ennél bonyolultabb.

Mert minden apró részlet megszorongatja a szívet. Érdekes módon nemcsak az fáj, ami pusztulni látszik, de az is, amit lebontottak, és helyére valami jobb épült. Azonban ezek az eltűnő és átalakuló dolgok csak arra figyelmeztetnek, hogy az idő kegyetlenül múlik. Ám mivel ezt tudjuk, fájdalommal, de lenyeljük.

Furcsa mód, a legsúlyosabbak azok a dolgok bizonyultak a séta alatt, melyek nem változtak semmit a közel négy évtized alatt.  Ezek az idő mélyéről felbukkanó szigetek ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy vannak változatlan dolgok is. Mint például ez a vasrudakból összehegesztett mászóka. Na ezekkel lehetetlen mit kezdeni.